6.

-    Micsoda?! – üvöltötte Louise teli torokból a telefonba, miután beszámoltam neki a történtekről.

-    Jól hallottad. És még valami… öhm… - egy pillanatig haboztam – megadta a mobilszámát.

Barátnőm olyan hangosan sikoltott fel, hogy el kellett tartanom a fülemtől a készüléket – mintha azt közöltem volna vele, hogy egy teljes Dior-kollekciót készülök nekiajándékozni minden ok nélkül.

-    Jesszus! Harper! Harper! HARPER!

-    Louise, Louise, Louise?

-    Fel… kell… hívnod! – nyögte ki levegő után kapkodva.

-    Nem – jelentettem ki határozottan. – Louise, már mondtam ezerszer…

-    De hát odavan érted!

-    Ezt meg honnan veszed? – értetlenkedve ráztam a fejem, de rögtön megbántam ezt az elhamarkodott cselekedetet, amint újból régi ismerősként üdvözölhettem a szemem elé úszó színes foltokat.

-    Értek az ilyenekhez, szívem – mondta büszkén a lány. – Jaj, tuti meg fog még látogatni a kórházban, úgyhogy viszek neked valami normális ruhát, meg…

-    Állj már le, kérlek! Nem fog felkeresni… különben is, engem nem különösebben nem is érdekel. Nem… nem az esetem. – Örültem, hogy telefonon beszélünk, így legalább nem látta, hogy belepirultam ebbe az óriási hazugságba.

-    Aha, persze. Tudom, te a rosszfiúkra buksz – jegyezte meg Louise csípősen.

-    Hé!

-    Jó, bocs. Csak olyan idegesítő, hogy olyan vagy néha, mint valami apáca. Semmi igényed nincs arra, hogy legyen melletted valaki, aki szeret?

-    Te szeretsz, nem?

-    Persze, de én nem erre a fajta szeretetre gondoltam. Hanem szerelemre. Idővel úgyis szükséged lesz… dolgokra, amiket a szerelmeden kívül más nem tud majd megadni neked.

-    Ki beszélt itt szerelemről?

-    Jajj – Louise mélyet sóhajtott. – Javíthatatlan vagy. Na mindegy. Egy szó, mint száz, én, mint legjobb barátnőd, megtiltom neked, hogy semmibe vedd és elfojtsd mindazt, amit ez iránt a fiú iránt érzel. Hidd el nekem, ellenkező esetben előbb-utóbb bele fogsz őrülni.

-    Nekem te ne szabd meg mit tegyek és mit ne! – fojtogatta a torkomat a düh. – Ne mondd meg, mi a jó! A magam ura vagyok, Louise, nincs szükségem arra, hogy kioktassanak!

-    Rendben, Harper. Rendben. De ne számíts a segítségemre, mikor majd depressziósan, egy késsel a kezedben ülsz majd a kádban vagy gyógyszereket tömsz magadba és… és… akkor már nem leszel a magad ura. Azt hiszed, apróság, de tudom jól, hogy többről van szó. Látom a szemedben, hallom a hangodban. Talán az eszed még mást mond, de…

-    Hagyd abba! – hörögtem a telefonba levegő után kapkodva, s vadul törölgettem a könnyeket a szememből. – Fogd be!

-    Köszönöm, Harper. – Louise hangja szomorú volt. – Jólesik, hogy így bánsz velem. Tényleg.

Ennyi volt. Letette. Forrtam a méregtől. Miért csinál Louise mindig a bolhából elefántot? Könyörgöm, szó sem volt itt semmiféle szerelemről, meg sorsról. Mindösszesen úgy döntöttem, hogy fájó szívvel, de visszautasítom Nicket.

Lehet, hogy a barátnőm belelátott valami nem létezőt a dologba, de én nagyon jól tudtam, hogy köztem és egy világhírű zenész közt nem lehet semmi. Persze Louise, aki egészen más családban nőtt fel, mint én, ezt nem értheti. Egyszerűen nem értheti. Hiába okoskodik.
Hátradőltem az ágyban és zsebre dugtam a kezem. Végigsimítottam a gyűrött cetlit, amin a telefonszám volt. Nem fogom felhívni. Minél hamarabb kikerülök a kórházból és Nick sosem jön rá, hol lakom vagy hogy hova járok iskolába.

Többet nem volt időm rá gondolni, mert ekkor eszembe jutott, hogy ma még be fog ugrani apám egyik – természetesen muzulmán – munkatársának fia, akivel mellesleg egy hónapja találkoztam utoljára. Jóapám láthatott benne valamit, ugyanis gyakorta fényezte a fiút.

Már azt hittem, elfelejtette, ugyanis nem emlegette legalább két hétig – tulajdonképpen ezért volt bátorságom belemenni a randiba Ryannel. Ezen a reggelen azonban már hatkor felébresztett, hogy készüljek, mert Sahib érdeklődött hogylétem felől.

Mindenesetre nem jelenhettem meg egy szál pizsamában, borzas hajjal, tehát felkaptam a sminkkészletet, amit Louise felejtett ott, egy halom ruhát és elvonultam a kórházi folyosó végén található össznépi fürdőszobába.

Először a hajammal kellett valamit kezdeni. Kénytelen voltam összefogni, majd az egészet egy kendő alá rejteni, végtére is hívő muzulmán vagyok, vagy mi a szösz. Hagytam, hogy egy-két tincs kiszabaduljon. Nem nézett volna ki természetellenesen – ha nem a kórház falai közé vagyok bezárva éppen.
A zúzódásaim már eltűnőben voltak, így a sminkkel nem kellett sokat bajlódni. Ám a ruhák… a szinte lyukassá kopott farmer még hagyján, de a kötött, szúrós, szürke, hosszú nyakú pulóverben egy másodperc múlva úgy éreztem, hogy menten megfulladok.

Igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, s amint végeztem az utolsó simításokkal is, visszamentem a betegszobába, ahol az ágyamat szépen – és kényszeres mozdulatokkal – rendbe raktam. Leültem az ablak mellett álló székre és bámultam kifele, mikor jelenik már meg Sahib. Túl akartam esni ezen a találkozón, mihamarabb.

Kényszerítettem magam, hogy a várakozás hosszú percei alatt ne gondoljak a veszekedésre Louise-zal – évek óta ez volt az első vitánk, és tudtam, hogy most nagyon megsértettem a barátnőmet. Gusztustalanul viselkedtem, pedig csupán segíteni akart. Mélyeket lélegezve próbáltam visszaszorítani a torkom mélyéről felbugyogó ingerült sírást. Nem akartam, hogy Sahib zokogni lásson – jobb, hogyha egy muzulmán nő nem mutatja ki az érzelmeit férfiak előtt. Ahogy nagymamám mondaná: „abból nem lehet baj”, ha még a gondolataimat is megtartom magamnak. Szabad szerelemre – és olyan barátnőre, aki nem a sógornőm – pedig végképp ne is számítsak. Féltem, mi lett volna, ha ezt kereken közlöm Louise-zal; nyilvánvalóan felemlegeti az összes romantikus arab könyvet, és kijelenti, hogy szökjek el, meg hogy ma már a tradíciók nem is olyan fontosak. Szép érvelés lett volna, azzal az apró hibával, hogy Louise, akár a legtöbb amerikai, túlzottan idealizálta a Keletet. Az arab országok nem maga a Kánaán. A hagyományok még ma is élnek, talán erősebben, mint valaha.

-    Miss Keshwani? – nyitott be ebben a pillanatban az ajtón egy nővérke. – Látogatója érkezett.

-    Tudok róla – válaszoltam, és óvatosan kisandítottam a folyosóra a nővér háta mögött. Sahib tényleg ott álldogált, megilletődöttségében zsebre tett kézzel.

-    Hát akkor magukra hagyom önöket, rendben? – a nővér elsietett, és én szemtől szemben álltam Sahibbal – vagyis ha sejtéseim nem csaltak, a leendő férjemmel.

-    Helló, Harper – lépett be a terembe a fiú. 17-18 éves lehetett, nem sokkal idősebb nálam – apám rámutatott párszor, azért érdemes fiatal férfival összeházasodni, mert így én lehetek az első feleség, ami öregkoromban tiszteletet és megbecsülést jelent majd. Mindez érthető volt – de néha másra is vágytam, mint hogy én legyek egyszer a rangidős.

Sahib magas volt, és kisportolt alkatú. Barna bőre volt – gyanítottam, hogy az apja néhányszor elrángatta szoláriumba a múlt héten. Széles, barátságos arcáról óriási, mélyfekete szemek néztek rám. Az állán kis szakáll serkedt, pontosan ugyanolyan fekete színű, mint félhosszú, göndör haja.
„Kicsit hasonlít a haja Nickére” – gondoltam magamban, aztán rémülten az ajkamba haraptam. Ki kell vernem a fejemből azt a fiút!

-    Sz-szia, Sahib – köszöntem inkább gyorsan, mielőtt még udvariatlannak nyilvánítana.

-    Hát, nem… nem beszélgetünk egy kicsit? – azzal körbefordult, mintha azt várta volna, hogy valami értelmes társalgási téma eléugrik a falakról. – Allahra, te nem vagy egyedül?!

-    Hogy? Ja, ő nem sok vizet zavar – bámultam a még mindig kómában heverő asszonyra. – Még nem ébredt fel azóta, hogy én itt vagyok. Egyszer sem.

-    Lehet, hogy egy halottal raktak össze? – most már tisztán láttam az iszonyatot Sahib szemében.

-     Ugyan már, nyugi. Sőt – emeltem fel a kezemet, amikor láttam, hogy közbe akar vágni –, nem is szállta meg semmilyen démon.

-    Biztos? Hé, te ilyen szennyet olvasol? – Sahib most a tinimagazinra meredt. Úgy éreztem, képes lennék leütni, ha hozzá mer nyúlni – habár jobban belegondolva ehhez semmi jogom nem volt.

-    Miről is akartál beszélgetni? – tereltem el gyorsan a témát.

-    Ja, igen! – derült fel a fiú. – De nem megyünk ki a parkba vagy valami? Nem akarok itt mások füle hallatára… érted…

-    Jéz… Magasságos, Sahib, ő kómában van! Nem hall semmit.

-    A démonoknak vannak füleik – tájékoztatott Sahib ellentmondást nem tűrően.

Feladtam a harcot.

-    Felőlem mehetünk is – sóhajtottam, és küzdöttem az ellen a boldogság ellen, ami akkor rohant meg, amikor Sahib megkönnyebbülten rám mosolygott.

Lehet, hogy jóképű – mert hogy az volt, azt még az én ódivatú ízlésemmel is észre kellett vennem –, de nem volt még a férjem, hogy hálás legyek minden egyes szaváért, és minden egyes pillanatért, amikor nem ütlegel.

Csendben sétáltunk le a lépcsőkön. Most, hogy volt a közelemben valaki, aki egy zuhanás esetén elkaphatott volna, fura módon egyáltalán nem szédültem meg. Amikor leértünk a földszintre, egyértelműnek éreztem, hogy nem mutatom meg Sahibnak a büfé felőli kijáratot, hanem inkább a főbejárattól indulva kerülünk egyet. Inkább nyolcszor körbejárom az egész épületet, minthogy egyszer is ugyanott legyek Sahibbal, ahol Nickkel voltam. Nem tudtam megindokolni, miért, de szentségtörésnek éreztem volna.

-    Nem akarsz leülni a padra? – úgy tűnt, Sahib a muzulmán férfiakhoz képest szokatlanul udvarias és előzékeny. – Azt hallottam, beteg voltál. –Vagy csak szimplán nem akarja, hogy leendő felesége mindenki szeme láttára ájuljon el.

-    Aham, köszi – telepedtem le. – Te nem ülsz mellém?

-    Én? Nem, én majd… én majd térdelek.

-    Térdelsz? Sahib, tökre nedves a fű meg minden…! – rémüldöztem, de Sahib tényleg letérdelt elém.

Ha ezt Nick csinálja, biztos romantikusnak találom, de Sahib inkább nevetségesnek tűnt. Egek, ha egész életemben egy énekes nyikhajhoz fogom hasonlítani a férjemet, megőrülök!

-    Harper! – nézett rám Sahib fénylő szemekkel. – Tudom, mit akarok csinálni!

-    Hát, ez nagyon jó… és? Már a céget is kiválasztottad, ahol dolgozni fogsz?

-    Micsoda? – volt egy olyan érzésem, hogy Sahib nem is nagyon figyelt rám - ehhez kénytelen leszek hozzászokni életem hátralévő részében. – Neem, nem erről beszélek. Megtaláltam az életcélomat!

-    Az se rossz – bólogattam. – És mi lenne az?

-    El akarok zarándokolni Mekkába!

-    Hű! – Őszintén szólva nem tartottam magam fanatikusan vallásosnak. Ünnepek – oké, kendő – oké (iskolában persze nem hordtam, de családi körben jobban szerettem, ha valami eltakar), de napi ötszöri imádkozás és évenkénti zarándoklat? Na nem!

-    Ez sokat jelent Allah szemében!

-    Kétségbevonhatatlanul. De mikor indulsz, meg ilyenek?

-    Még fogalmam sincs – felelte nagy komolyan. – Meg kéne kérdezni egy asztrológust, hogy várjak-e a házasságomig vagy sem. Tudod, ennyire nem ismerem a vallási rituálékat – vagyis direkt végigolvastam ezért a Koránt, de sehol nem találtam erre vonatkozó rendelkezést.

-    Ó, szóval nemsokára meg fogsz házasodni? – A hangom nyolc oktávnyit csúszott följebb.

-    Igen, és Harper… úgy hallottam, te vitán felül erényes vagy.

-    Hajjaj, ki pletykálhatott? – kuncogtam elpirulva. Le mertem volna fogadni, hogy nem ismerte Ryant.

-    Ha… ha úgy esne, és megkérnélek – („Nehogy megkérje a kezemet!”-zakatolt a fejemben) – várnál rám, amíg visszajövök Mekkából?

Lánykérés átugorva. Végülis igaza van: úgysem szabad akarattal mondanám ki az igent, akkor meg minek szerepet játszani?

-    Nos, úgy vélem… úgy vélem, ez természetes és érthető kérés – makogtam.

-    Tudtam, hogy te megértesz! – ragyogott fel Sahib arca. – A Korán is azt mondja, hogy a hű asszony igazi kincs egy férfi életében.

-    Hmm, valahogy ezt a részt mindig átugrottam – hebegtem halkan, de Sahib már nem is figyelt rám.

-    Ne menjünk vissza? Nem lenne jó, ha megfáznál vagy ilyesmi történne veled.

-    Tényleg nem örülnék neki – indultam meg a főbejárat felé.

-    Állj, van itt egy másik bejárat is – vette észre a büfé felé vezető ajtót Sahib. – Lehet, hogy nem tesz neked jót, ha sokat gyalogolsz.

-    Megeshet – szigorúan ráparancsoltam a szívemre, hogy ne érezze magát megtisztelve, amiért Sahib törődik velem, de már késő volt.

Az ebédlő most is tömve volt emberekkel, akik mind Sahib után fordultak, ahogy elhaladtunk előttük. Tény, hogy jóképű és magas volt – de arab, márpedig ez itt egyértelműen kisebbséget jelentett.

De nem ez volt a legrosszabb – hanem az, amit akkor olvastam ki az emberek szeméből, amikor felém fordult a tekintetük. „Itt megy egy újabb engedelmes, behódoló feleség” – mondta ki rólam az ítéletet az a közösség, aminek azelőtt – Nickkel – még teljes jogú tagja voltam.

Gyűlöltem őket, mert igazuk volt.

Fent, a kórteremben Sahib mellettem állt, amíg meggyőződött róla, hogy valóban lefekszem az ágyamba, és tényleg be is takarom magam. Mielőtt elment volna, még becsukta az ablakot („Túl hideg van odakint!”), én pedig egyszeriben úgy éreztem, megsülök.

-    Kellemes további napot, Harper – köszönt el Sahib, kezével már újra vajszínű öltönyének zsebében. – Remélem, mihamarabb hazaengednek.

-    Jó lenne. Neked is kellemes napot – suttogtam elszorult torokkal.

-    Akkor… akkor én most távozom – intett Sahib. Az ajtóból hátraszólt:

- Majd intézkedek, hogy elvigyék innen ezt a démont, oké?

5.

Néhány másodpercig vakon kóvályogtam, túl gyorsan pattantam fel az SMS elolvasása után. Miután kicsit magamhoz tértem, és a nyakam tövéből induló szúró fájdalom is alábbhagyott, azonnal hívtam Louise-t.

- Te most szórakozol velem?! – támadtam le, amint felvette. – Mert ha igen, hát közlöm veled, hogy a legkevésbé sem találom viccesnek!

- Nyugodj meg, Harper. És… már megbocsáss, de azért ennél jobb humorom van.

- Jó… jó – fújtam ki magam. – Jó…

- Beakadt a lemez? – nevetett Louise. – Na jó… azonnal ülj le!

- Honnan tudod, hogy állok?

- Szívem… ismerlek.

- Leültem. – A lábaim már amúgy is alig bírták megtartani a testemet, egyre jobban remegetek, a pulzusom pedig rohamosan növekedett.

- Rendben. És most figyelj rám egy kicsit és ne szakíts félbe. Nincs sok időm, a szüleim ajándékával kell foglalkoznom – kezdte Lou komoly hangon. – Nick negyed órája bekopogott az ajtónkon. Ez kissé meglepő volt… igazából majd kiugrott a szemem a helyéről. Érdeklődött, hogy vagy… azt mondtam neki, hogy az engedélyed nélkül nem adhatok ki rólad információkat. Azt sem mondtam el neki, hol vagy. Hozzáteszem, nagyon nehéz volt tartanom szám, de mivel olyan ellenálló vagy… - kis szünet állt be. – Viszont megígértem neki, hogy beszélek veled az érdekében, és holnap megint felkeres. Öö… ennyi.

- Oké. Először is, köszönöm, hogy nem mondtál el neki semmit. Imádlak, tényleg.

- Igen, tudom.

- Másodszor. Nem adok semmiféle engedélyt. Most még nem. Át kell ezt gondolnom.

- Megértem. Öö… akkor most letehetem? Mikor hívsz vissza?

- Leteheted és ... fogalmam sincs. Nem tudom, mennyi idő kell ahhoz, hogy értelmezni tudjam ezt a helyzetet. Annyira… abszurd.

- Jó, jó, jó – hallatszott, hogy Louise már nagyon akar menni. – Na szia… és ne felejts el hívni, vagy szeeegény Nick hoppon marad.

Amint letettem a telefont, hátradőltem az ágyon és hagytam, hogy a gondolatok elárasszák az agyamat. Először Nickkel foglalkoztam. Miért kereste meg Louise-t? Miért érdekli őt egy mindössze tizenhat éves lány… én?

Én… a zúzódásokat leszámítva sem voltam az a klasszikus értelemben vett „szép” lány. Többet kaptam az arab rokonaimtól külsőségekben, mint az amerikaiaktól. Így a new yorkiak szemében inkább voltam egy különc a vastag szálú, koromfekete hajammal, ami soha nem állt úgy, ahogy szerettem volna, vagy az átlagosnál sötétebb bőrömmel és a normálisnál kétszer sűrűbb szempilláimmal, amik sötétbarna szemeimet keretezték. A kezeim túl kicsik, az ujjaim túl vékonyak voltak, a lábaim aránytalanul hosszúak, a ruhatáram pedig sürgős felújításért üvöltött.

Akkor meg? Talán… talán csak azért érdekli, mi van velem, mert ő mentett meg, talán ezért kialakult köztünk valamiféle kötődés. Magamnak sem akartam bevallani, de szerettem volna azt hinni, hogy esetleg tetszem neki, hogy látott bennem valamit a sokkon kívül is azon az estén – a józan eszem azonban minduntalan észhez térített. Semmi esély rá, hogy bármi különösebb közöm legyen egy világhírű zenészhez.

Ráadásul… ott van apám is. Ha esetleg csoda történne, ő úgyis azonnal megakadályozná a boldogságomat, ehhez nem fér semmi kétség. Még azelőtt közbelépne talán, hogy beleszerethetnék Nickbe, mert persze ilyesmit lehetetlen titokban tartani – nem is tudom, mit képzeltem, mikor Ryannel mentem randizni. Úgy tűnik, elvakított az önelégültség, hisz még azt sem láttam meg, hogy csak egy újabb trófea leszek számára.

Ezek után fogalmam sem volt róla, mit tegyek. Nem akartam rögtön elfojtani, elvágni a Nick és köztem lévő – valamiféle – szálat. De nem akartam csalódni sem, nem akartam fölöslegesen szenvedni csak azért, mert esetleg túl sokat képzelek bele ebbe a bizonyos „szálba”.

De… ha Nick tudni akarja… mindenképp van hozzá joga, hiszen valamiképpen beleszövődött ő is a történetbe, s nem mondhatom, hogy semmi köze hozzá. Tehát meg kell engednem Louise-nak, hogy elmondja, mi a helyzet – de azt, hogy hol vagyok, semmiképp sem mondhatja el. Nicknek és nekem is az lesz a legjobb, ha soha többet nem találkozunk.

Hirtelen elhatározással feltárcsáztam Louise-t.
- Na? – csicsergett vidáman, köszönés nélkül. – Hogy döntöttél? – A háttérzajokból ítélve Louise éppen a kórház parkján vágott át.

- Háát… ha Nick keres, mondd… mondd meg neki, hogy jól vagyok, és nemsokára ki is engednek.

- Oké. És mikor mehet be hozzád?

- Louise, kérlek, ne mondj semmit… nem jöhet. Se most, se soha.

- Istenem, Harper, te egész egyszerűen megőrültél! Nem hiszem el, hogy képes vagy… hogy te direkt…

- Louise – sóhajtottam. – Én ezt már eldöntöttem. Ennyi.

- Gondolom, most tiszteletben kéne tartanom a döntésedet vagy mittudomén.  Hát rendben. De csak hogy tudd: szerintem te nem vagy normális. Egy ilyen lehetőségtől fosztod meg magad csak és kizárólag az apád iránti, rosszul értelmezett engedelmesség és hűség miatt.

- Tetszetős beszéd volt. Kérlek!

- Jól van, tudod, hogy nem fogok semmit se tenni. Legjobb meggyőződésem ellenére, megjegyzem.

- Ezt már elmondtad párszor. Ígérd meg, hogy bízhatok benned!

- Megígérem. Tőlem egy szót sem fog hallani az a srác, aki érdeklődik utánad, kutat utánad, aggódik érted…

- Louise!

- Akkor te csak gyógyulgass. Pá! – Louise a köszönésemet meg sem várva nyomta ki a telefonját – ilyet csak olyankor tett, amikor valami nagyon felzaklatta.

Szóval ezt is elintéztem. Készen álltam arra, hogy Nicket elsüllyesszem a legmélyebb emlékeim közé. Volt egy estém, amit csak miatta nem akarok teljes egészében elfelejteni… de semmi több.

Ahogy körbenéztem, megakadt a szemem a földre esett újságon. Óvatosan hajoltam le, nehogy elszédüljek, és felvettem. Megpróbáltam visszahajtogatni a szamárfüleket, aztán inkább úgy döntöttem, hogy ennek a borzalomnak a kukában lenne a helye. Már majdnem elindultam felé, amikor valami megrohant, és inkább csak az éjjeliszekrényre tettem. Lehet, hogy egy nagy adag szennyes pletyka – de nincs semmi megfogható emlékem arról az estéről. Lehet, hogy számomra is zavarosan viselkedtem – de valahogy megkönnyebbültem.

Nem sokkal később a korgó gyomrom űzött ki a szobából. Fogalmam sem volt, merre találok valami ehetőt itt, de a legkevésbé sem akartam tenger problémám tetejébe még éhen is halni.

Ide-oda kóvályogtam a folyosókon. Először a felsőbb emeleteket akartam végigböngészni, de felfelé még mindig nem tudtam biztosan egyensúlyozni. A saját szintemen csak kórtermek voltak mindenfelé, úgyhogy megcéloztam a földszintet. Az tűnt a leglogikusabb helynek egy étkező számára, én pedig csak reménykedni tudtam, hogy egy ekkora intézményben a legtöbb dolgot értelmesen szervezik meg.

Ahogy elindultam a lépcsőházban, egy tábla tájékoztatott, hogy éppen az ötödik emeletet készültem elhagyni. Kicsit megriadtam a ténytől – jesszusom, öt emelet? Képes leszek én ájulás nélkül ennyit lépcsőzni? Volt egy sanda gyanúm, hogy aligha.

Az első fordulón még viszonylag magabiztosan jutottam túl, de aztán lila és hófehér foltok úsztak be a szemem elé. Felpillantva láttam, hogy a harmadikon járok – dr. Garrett emeletén –, úgyhogy megkönnyebbülten rogytam le a zsúfolt váró egyik, viszonylag közel eső székére.

Aztán pontosan ugyanazzal a lendülettel pattantam fel és osontam vissza a lépcsőkre, amikor megláttam Nicket az egyik széken üldögélni.

A lépcsősor szélén álló hatalmas oszlop teljesen eltakart, így mögüle teljes észrevétlenül tudtam körbenézni. Pontosan úgy éreztem magam, mint egy rossz B-kategóriás akciófilm főszereplője, de nem tehettem mást.  A legkevésbé sem akartam elbújni egy hasonmás miatt, de még ennél is kevésbé akaródzott találkozni vele.

Meglepő módon újra kristálytisztán láttam mindent. A váró tele volt óvodás kisgyerekekkel, akiknek a többsége a térdét szorongatta fájdalmas arccal. Úgy tűnt, aznap gigantikus „essünk el futás közben”-napot szerveztek.

De engem nem ez érdekelt, hanem… igen. Az egyik eldugott sarokban tényleg Nick húzódott meg. Jaj, ne… de volt valami furcsa az egész képben. Újra kipillantottam, és észrevettem, hogy a nemrég magabiztos fiú hófehér arccal üldögél, minden ízében remeg, és szemlátomást nehezen veszi a levegőt. Mellette ült az egyik bátyja – ha a tinimagazin képei nem torzították el túlságosan, akkor Kevin volt az, aki biztatóan fogta öccse karját.

Ebben a pillanatban kinyílt dr. Garrett ajtaja. Az idős férfi kiterelgetett egy túlmozgásos ovist, aztán reszketeg hangon elkiáltotta magát:

- Nick Jonas, gyere gyorsan!

Elhúztam a számat – hát persze, ősztársága csak nem fogja egy váróban vesztegetni értékes idejét? Kicsit összezavart, amikor láttam, milyen nehezen tántorog be a szobába, és hogy végig Kevinre támaszkodik – de végülis 2 filmmel a háta mögött el kell tudnia játszania egy félhalottat, nem?

És egyáltalán mit keres itt? Ha utánam jött, akkor Louise nem tartotta be a szavát. Ha pedig ennyiben sem tudok megbízni benne, akkor mi garantálja, hogy nem hívta fel egy füst alatt az apámat is, és nem tájékoztatta a lánya kis kiruccanásáról? Semmi. Viszont… miért akart volna Nick miattam eljönni egy kórházba? Sehol semmi riporter, csak a bátyja – értem viszont nem kellett volna ennyit trükköznie. Hiszen még a bátyját is elrángatta – állítólag nagyon szoros kapcsolatban álltak, de azért ennyire csak nem?

Jobban végiggondolva a dolgot – ki vagyok én, hogy azt higgyem, Nick akár egy negyed lépést is megtesz azért, hogy a közelemben legyen? Úgy tűnt, egy kicsit túlságosan is sokra tartottam magam. Ha még a saját apám is csak egyszer jött látogatni, nem várhatok többet Nicktől sem. Sokkal valószínűbb, hogy az ifjúnak önbizalom-túlcsordulása lett. Vagy sokkot kaptak a fülei, mert túl hangosan hallgatta a legújabb CD-jüket.

A szükségesnél egyetlen pillanattal sem óhajtottam többet eltölteni azon az emeleten. Vettem egy mély levegőt, és lesiettem a földszintre, ahol kiderült, jól tippeltem – az ebédlő valóban ott volt, a szárny másik végében. A helyét jelző táblákat követve csak ötször tévedtem el, de megérte – az étkező óriási volt, de egy nagyon jó ízlésű valaki napsárgára festtette, gyerekrajzokkal kidekoráltatta, és barátságos barna színű bútorokkal zsúfolta tele. Semmi fehér, semmi sterilitás – szinte kedvem lett volna ideköltözni. A terem egyik végében hosszú pultokon kínálta magát rengetegféle ennivaló, a sarokban pedig egy büfé volt, nyilvánvalóan a siető látogatók számára. Nyílt innen egy kettes számú kijárat is, egyenesen a parkba. Jó, hogy ezt megtudtam – eldöntöttem, ha még másnap is bent akarnak tartani, napközben feltétlenül kisurranok.

Most viszont nem bírtam tovább, ennem kellett. Az egyik konyhás keresett nekem valami könnyű zöldséges rizottót – úgy éreztem, ennél nehezebbet nem bírnék lenyomni a torkomon. Egy közeli asztalhoz telepedtem le, és egy szempillantás alatt eltüntettem a teljes adagot. Nagy meglepetésemre még mindig éhes voltam – soha nem szoktam ennyit enni egyszerre. Nyilván a baleset miatt volt – de otthon apám mindig azzal piszkált, hogy többet kéne ennem, különben egy „rendes muzulmán fiú” sem fog rám nézni. Akárhányszor előjött ezzel a szöveggel, hányingerem lett, és képtelen voltam akár csak egyetlen falatot is enni. A közös étkezéseink rendszeresen veszekedéssel végződtek, de itt nem sürgetett senki. Másodjára ugyanazt kértem, de ha arra számítottam, hogy békésen megebédelek, akkor keserűen csalódnom kellett.

Nemsokára ugyanis arra kaptam fel a fejem, hogy Nick hangját hallom. „Ez nem lehet igaz” – gondoltam kétségbeesetten, és körbenéztem, hova tudnék elbújni. Reménytelen helyzet volt – majdnem minden hely foglalt volt már.

- Akkor beugrom egy kis vízért, oké? – hallottam Nick hangját a háttérből - Vagy esetleg veszek neked egy csokit. Talán.

- Rendben. Kint várlak, öcsi. Vigyázz magadra! – ez egyértelműen Kevin volt.

- Nem vagyok kisgyerek! – mordult fel Nick.

- Nem mondtam, hogy az vagy… de unok már folyton iderohangálni miattad. Legközelebb Joe hoz be, oké?

- A kocsimmal jöhettél! Folyton azzal jössz, hogy az sokkal jobb, mint a tiéd!

- Jól van, jól van, jól van! Te inkább csak szedd a lábad!

Nick mellettem haladt el, de szerencsére nem vett észre. Ha ki tudnék sietni, mielőtt visszajön… a tervem totálisan kudarcba fulladt, amikor a fiú alig fél perc múlva kifordult a kis üzletből. Lehajtottam a fejem, és csendben reménykedtem.

- Harper! – ennyit erről. – Te itt? – azzal Nick otthonosan letelepedett a másik székre.

- Helló, Nick – préseltem ki magamból lassan a szavakat. – Hát te mi járatban vagy errefelé?

- Előbb te mondd meg – hárított el minden kérdezősködést.

- Agyrázkódásom van, ha éppen annyira tudni akarod.

- Nee! – láttam a szemén, hogy elszörnyedt. – Az az állat képes volt…

- Nyugi. – Most néztem rá először úgy igazán. Mintha már sokkal jobban lett volna, mint amikor fent láttam. – Tudod… szeretném megköszönni, amit értem tettél. Rendes… dolog volt tőled hazafuvarozni egy ismeretlen lányt meg minden… és persze jó, hogy éppen ott voltál, és Louise mondta, hogy…

- Állj le, te! – nevetett fel. – Nagyon szívesen tettem.

- És bocsi, hogy nem kerestelek előbb, de…

- Ugyan már. Egyébként… örülök, hogy megismerkedtünk.

- Kicsit furcsa egy ismerkedés volt ez, nem gondolod? – vontam fel a szemöldökömet.

- Hogy érted? – sikerült összezavarnom.

- Arra célzok, hogy csak ma tudtam meg, ki is vagy te.

- Csak… féltem, hogy egy őrült rajongó vagy…

- Akkor meg felismertelek volna, nem?

- Hát… jó, ha tudni akarod, jó ideje te voltál az első, aki nem tört ki sikításban, amint meglátott, és gondoltam, tehetnénk úgy, mintha én csak egy átlagos fiú lennék.

- Aha. – Zavaromban teletömtem a számat egy nagy adag rizottóval, így alig tudtam kinyögni a következő kérdést: - Szóval miért is vagy te itt?

- Cukorbeteg vagyok – közölte magától értetődően. – Elfogyott otthon az inzulinom, mert folyton elfelejtem, hogy kell tartaléknak lennie, és rosszul lettem. Még jó, hogy az egyik itteni orvos régi barátunk, és nála mindig van inzulin. Nem értem – itt amúgy nincs egy cukorbeteg se? A patikában nem is tudok inzulint venni, úgy kell interneten rendelgetnem.

- Ééértem. – Nem igazán tudtam, mit válaszoljak erre. Sajnálkozzak?

- De jól megvagyok. Holmi kis diabétesz nem fog engem megállítani! – kínomban már csak kuncogni tudtam.

- Na jó, figyi, nekem most mennem kell. Maradnék még, de Kevin megöl, ha nem vagyok ott – végülis a próbát kellett miattam abbahagyni. De… na várj csak… - Nick össze-vissza kotorászott a zsebeiben, aztán előrántott egy megviselt cetlit és egy összerágott ceruzát, és gyorsan lefirkantott valamit. Átnyújtotta nekem a cédulát, és felállt.

- Majd keress, jó? Muszáj rendesen is beszélnünk egyszer.

- Nick, nem hinném, hogy ez… - de ő válaszra sem várva gyorsan beletúrt a hajamba, vidáman elköszönt („helló, mostantól tényleg vigyázz magadra”) és elfutott.

Néhány percig még mozdulatlanul ültem, csak a düh forrt bennem. Milyen nagyképű, beképzelt viselkedés ez már?!

Ekkor eszembe jutott, hogy ha apám házassági tervei sikerrel járnak, nemsokára egy olyan emberrel kell majd együtt élnem, aki ennél sokkal többet enged meg magának – törvényesen. Remegő kézzel nyitottam ki a cetlit, és elolvastam az odaírt telefonszámot. Tipikus módon egy vigyorgó szmájlit biggyesztett a számsor végére.

Összegyűrtem a papírlapot, és a zsebembe süllyesztettem. Nem volt kérdés, hogy soha nem hívom fel, de jó volt tudni, hogy van valamim, amit ő adott, valamim, aminek semmi köze Ryanhez.

4.

Úgy éreztem, az éjszaka során berozsdásodtak a végtagjaim. Ropogó csontokkal kászálódtam ki a kórházi ágyból, hogy suttyomban elmehessek a mosdóba. Nem tudtam megbarátkozni az ágytállal.

Viszonylag gyorsan végeztem, bár a tükör előtt eltöltöttem pár percet, próbáltam felfedezni valami kis javulást az arcomon. A zúzódások már kicsit kevésbé élénken csúfították el a bőrömet, de nem volt nálam semmi, amivel levakolhattam volna. A baj igazából az volt ezzel, hogy apám még nem látta a lila és sötétkék foltokat a szemem fölött és a pofacsontomon – tehát akár arra is következtethet, hogy a kórházban bántalmaztak. Őt ismerve ez nagyon is lehetséges volt. 

Gyorsan visszamentem a betegszobába és lassan elnyúltam az ágyon. Épp időben érkeztem, ugyanis néhány perc múlva megjelent egy nővérke, kezében egy tálcával, amin némi étel mellett egy meglehetősen vészjósló külsejű injekció feküdt. A nő egyenesen felém tartott. 

-    Jó reggelt, Harper! – üdvözölt mosolyogva – Ne félj, azt nem te kapod – látta, hogy a szurit nézem.

-    Jaj, de jó… - fújtam ki magam – Öö… tegnap a főnővér elvette a telefonom…

-    Igen, tudok róla és vissza is hoztam. Ma már fogadhatsz látogatókat. Hoztam egy kis reggelit, délben pedig Dr. Garrett meg fog vizsgálni. Szeretne megröntgenezni. 

-    Rendben. Köszönöm. – átvettem a tálcát és a mobilt.

A nővérke csak mosolygott és már ment is a szoba másik lakója felé, én pedig nekiláttam a meglehetősen különös kinézetű zabpelyhemnek. Nos… az íze pont olyan volt, mint a külseje… 

Mikor végeztem, már tárcsáztam is Louise számát (egyébként tíz nem fogadott hívásom volt tőle…). 

-    Harper! Na végre! – Lou már az első kicsöngés után felvette. 

-    Bocs, de a főnővér elcsórta a mobilomat. Történt valami, hogy ennyiszer hívtál? 

-    Ami azt illeti, igen… igen, szeretnék neked mutatni valamit… 

-    Figyelj, ma már bejöhetsz, nem tudnánk személyesen megbeszélni? – vágtam közbe

-    De… végül is oké. Oké, bemegyek. Mondjuk… nem tudom, egy óra múlva? – hallatszott, Louise ég a vágytól, hogy megoszthassa velem, milyen fantasztikus esemény történt. 

-    Igen, akkor jó lesz. Ja, és… hoznál egy kis alapozót? 

-    Hát persze. Na, akkor szia drágám! – köszönt el sietve, s még mielőtt egy szót is szólhattam volna, már le is tette a telefont. 

El sem tudtam képzelni, milyen izgalmas fejleménnyel bővülhetett Louise életének története, de azt sejtettem, hogy hozzám is van valami köze. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, zavart, hogy nem tudom meg azonnal, de szerettem volna személyesen beszélni a barátnőmmel. Egy órát kibírok.

Két perc múlva talpon voltam és kikerestem az apa és Darius által behozott ruhák közül egy ronda, barna, combközépig érő (azaz inkább combközépig kinyúlt) kötött kardigánt és ráhúztam a még rondább kopott, hússzínű pizsamámra. Valahogy úgy néztem ki, mint a saját nagyanyám. 

Nem tudtam nyugton maradni, így a maradék háromnegyed órában, a fájdalomra fittyet hányva sétálgattam a szobában. A fejem kavargott és egyre erősebben lüktetett, a gerincem is teljes hosszában üvöltött kegyelemért, de nem feküdtem vissza. Szerencsére egyetlen orvos vagy nővér sem jelent meg, hogy visszaparancsoljon rendeltetési helyemre. 

Az idő csigalassúsággal telt, de Louise-t még nem láttam sehol. Nagyjából félpercenként bámultam ki az ablakon, hátha meglátom az ismerős, fekete hajzuhatagot. 

Hihetetlen öröm és izgalom töltött el, mikor megpillantottam a lányt, ahogy sietve közeledik a kórház felé. Tűkön ültem (illetve álltam), az ajtófélfának támaszkodva vártam Lou-t, aki, mikor meglátott, elkezdett rohanni felém. Az utolsó pillanatban fékezett le, épp, hogy nem jött nekem. 

-    Jaj, de rusnya az arcod! – ölelt át óvatosan – Azonnal kezdenünk kell vele valamit. Ülj le az ágyra!

Maga előtt terelgetett és amint helyet foglaltam, elővarázsolt egy felszerelt piperetáskát, s nekilátott az alapozásnak. 

-    Na halljuk, mi történt? – pár perc után már nem tudtam türtőztetni magam. 

-    Hát… emlékszel arra a fiúra, aki olyan hősiesen megmentett? – a „hősiesen” szót külön kihangsúlyozta, jó hosszú „ő”-vel. 

-    Hülye kérdés. Állandóan rá gondolok. Hihetetlen, hogy még a nevét sem tudom. 

-    Azt hiszem, ez már nem sokáig lesz így – mosolyodott el Louise sejtelmesen.

Gyanakodva pislogtam rá frissen emberivé varázsolt szememmel.

-    Álljunk csak meg! Ezt meg hogy érted?

-    Sehogy. Ne mozogj, elkenlek! – Louise szenvedő arccal végezte el rajtam az utolsó simításokat.  – Na tessék, készen is vagy. Milyen volt a mai napod? – vigyorodott el.

-    Pontosan olyan, amilyet egy kórháztól várnál – meredtem rá. – Szóval, mi is van azzal a fiúval?

-    Semmi, semmi, semmi… nem akarod meghallgatni ezt a dalt? Talán tetszene neked – azzal előhúzta legújabb zenelejátszóját, és a fülhallgatót minden tiltakozásom ellenére sikeresen betuszkolta a fülembe.

-    De… de ez milyen dal? Ugye nem valami felkapott mai izé?! – Louise kitartó átnevelési kísérletei ellenére leginkább komolyzenét hallgattam.

-    Csak hallgasd, oké? Szép csendesen – tette Louise az ujját a szájára.

Megadóan hátradőltem az ágyban. A fülembe dübörgő zene nem is volt olyan rossz – ritmusos, egyszerű, vidám dallamú, szép hangú énekessel. Amolyan nyári kerti partira való szám volt – ha valaha is járhattam volna ilyesmire, talán még szerettem is volna.

-    Nagyon jó, és most? – néztem értetlenkedve Louise-re a dal végén. – Mit kezdjek ezzel?

-    Tudod, ki énekli? – volt valami ádáz türelmetlenség a hangjában.

-    Őszintén szólva, fogalmam sincs… - sóhajtottam.

Louise benyúlt lábánál heverő táskájába, és előhalászott egy tinimagazint. Az orrom alá dugta a címlapot – amiről a sikátorbeli fiú bámult vissza rám.

-    Nick Jonas – Introducing me – mosolyodott el Louise elégedetten. – Ne mondd, hogy még nem hallottál róla!

-    Hát pedig… – még mindig nem tértem magamhoz. Mit keres a megmentőn egy pletykalap legelején? Kétségtelenül ő volt az – csak az arckifejezése volt teljesen más. Semmi vidámság, semmi aggódás – csak kőkemény pózolás. Nem nagyon tetszett ez nekem – nem tudtam összeegyeztetni korábbi viselkedésével.

-    Jonas Brothers? A világ legmenőbb fiúzenekara? Semmi? – láttam, hogy Louise teljesen megbotránkozott műveletlenségemen.

-    Egyáltalán nem is hallottam róluk! – emeltem fel védekezően a kezemet. – Most meg fogsz kövezni?

-    Jaj, te… dehogyis! Csak… most mihez kezdesz? Elhoztam a laptopomat, ha utána akarnál nézni…

-    Végülis – ültem fel rendesen - mást úgyse tehetek. Add csak ide azt a laptopot.

-    Ezt már szeretem – Louise hangjából kihallatszott némi önelégültség. – És most megkeresed? Beszélsz vele? Írsz neki? Juj, ez egyszerűen olyan izgi… alig bírtam ki, hogy ne rohanjalak le rögtön ezzel az infóval, de olyan ramatyul néztél ki, hogy képtelen voltam rá… na, hogy tetszik? Tényleg, szerinted aranyos? Veled olyan édesen viselkedett és…

-    Louise! – pirítottam rá. – Nem tudnál egy kicsit – egy egészen icipicit csendben maradni? Nem bírok tőled koncentrálni.

-    Jujuj, bocsi – Louise megszeppenten üldögélt tovább.

Pedig az az igazság, hogy fecsegésével semmi bajom nem lett volna – az évek alatt már hozzászoktam, sőt azt hiszem, egy-egy kimerítő nap után elaludni is képes lettem volna mellette. Most viszont néma csendre volt szükségem, hogy valahogy megemésszem mindazt a rengeteg adatot, ami az interneten keresztül zúdult rám. A világhírű, háromtagú fiúzenekar, eladott lemezek és dalok sokasága, rajongók és utálók milliói, és persze – barátnők. Tudhattam volna. Mire számíthatok én egy ilyen hírességtől? Nem vagyok sem szép, sem gazdag – és még csak fel se ismertem. Pedig… akkor jutott eszembe, hogy valami CD-t vettem ki megmentőm – akarom mondani, Nick – kocsijának kesztyűtartójából. Jonas Brothers… mit akarok én egy olyan embertől, aki a saját zenéjét hallgatja a kocsijában? Ráadásul az internet szerint kishúga sem volt – újabb rossz pont.

-    Na? – pontosan eddig bírta Louise. Kettő egész perc – nála ez komolyan rekordteljesítménynek számít.

-    Nem tudom – lemondóan összehajtottam a laptopot, és a kezébe nyomtam. – Nem akarok erről most többet olvasni.

-    Ja, megértem – a tekintete nem éppen ezt sugallta. – Szóval akkor megkeresed?

-    Remek ötlet! – kiáltottam gúnyosan. – Nem is tudom, hogy kezdjem – vajon menjek vissza a házhoz, és kopogjak be, hátha ő nyit ajtót? Vagy esetleg írjak a hivatalos e-mailcímére? Netán kommenteljek valami menő rajongói honlapon, hátha észreveszi? Vagy menjek el egy koncertjére, és csápoljak az első sorban?

-    Jó, ez így tényleg hülyén hangzik… de olyan rendes volt veled!

-    Ha ezt közhírré tennék, simán kiderülne, hogy csak marketingfogás – ráztam meg a fejem.

-    Ne legyél már ennyire negatív! – úgy tűnt, sikerült Louise-t alaposan felbosszantanom. – Miért ne lehetne veled kedves – önmagadért?

-    Mert ez valahogy… nem helyes – suttogtam elszorult torokkal.

-    Az nem helyes, hogy így beszélsz! – ugrott fel Louise ingerülten. – Veled valami nagyon nincs rendben! Hihetetlen, hogy az a középkori apád képes volt így nevelni a lányát a 21. században!

-    Ennek semmi köze az apámnak – igazítottam helyre. – Én egyszerűen nem érdemlek meg ilyesmit.

-    Te valami kiadós újranevelést érdemelnél már meg végre… – Louise megdermedt a mondat közepén. – Jézusom, teljesen elfelejtettem a szüleim házassági évfordulóját! Nem hiszem el, nem igaz, ez az egész dolog Nickkel meg veled mindent kitörölt az agyamból! Pfff… hát ez nem igaz. Bocsi, Harper, rohannom kell valami ajándékért!

-    Oké, oké, menj csak – intettem beleegyezően. 

-    De holnap jövök megint! – Louise már az ajtónál állt, amikor visszafordult. – Kapd el, dobom! – hajította felém a tiniújságot. – Feltétlenül olvasd el!

-    Jó, persze – tudtam, hogy nem fogom kinyitni az újságot. A legkevésbé sem akartam semmit tudni erről a sztárocskáról.

Louise lépteinek halk, ütemes kopogása lassan átalakult a fülemben azIntroducing me taktusaivá. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem az érzékcsalódást. Eldöntöttem, hogy nem fogok törődni azzal a fiúval – folyton emlékeztetnem kellett magam arra, hogy igazi neve is van. Persze, szívesen elbeszélgettem volna vele; de így, hogy velem együtt úgy nagyjából 127 millió lány vágyálma volt ez, a dolog kevésbé tetszett érdekesnek. Ha meg apám rájönne, hogy holmi fehér amerikai énekesekkel lófrálok, egyből véget vetne züllésemnek és visszaküldene a nagyszüleimhez Iránba. Ami azt jelentené, hogy Louise-zal sem találkozom soha többet…

Különben is, vannak nekem fontosabb problémáim is ennél a Nicknél. Például Ryan. Mostantól a végzéséig hátralévő másfél évben folyamatosan kerülgetnem kell majd minden iskolai rendezvényen? Egyértelmű, hogy igen, tekintve, hogy nem nagyon szeretnék vele szóba állni. De mi van, ha más lányokkal is eljátssza ugyanazt, amit velem? Hitegeti őket, eléri, hogy különlegesnek, fontosnak és (egy kicsit talán) szépnek érezzék magukat, aztán pokollá teszi az életüket egy sötét zugban? Megteheti – senkit nem tudok figyelmeztetni. Az ismeretlen fiútól – Nicktől – nem lehet elvárni, hogy mindig ott szobrozzon. Bár őszintén szólva kinézem belőle – statisztikailag is holtbiztos, hogy legkésőbb a következő lány világgá kürtöli az esetet, és akkor Nick menőzhet azzal, hogy milyen jószívű. Biztos volt valami botránya mostanában, és szüksége van a renomékorrekcióra.

Azon kaptam magam, hogy nehézkesen lehajolok az újságért, és átfutom a cikket.

Hát nem. Nem volt semmi botránya – éppenséggel azt írták róla, milyen szűzies és jólelkű. Bah. Reklámfogás.

Ugyanakkor múltkor tényleg megmentett. Kedves volt, ez tény, és önként elfuvarozott Louise-ékhoz… és amit nem tudtam megérteni: nem mondta el a nevét, amikor nem ismertem fel. Ha azt akarta, hogy reklámozzam, miért hagyott ott ilyen tudatlanul?

Zavart, hogy volt valami az egész üggyel kapcsolatban, amit sehova se tudtam tenni.

Az idő olyan lassan telt, hogy azt éreztem, megőrülök. Nem tudtam elaludni – és az sem segített, hogy a kórteremben fekvő nő egész nap kómában feküdt, mozdulatlanul – , nem tudtam olvasgatni, csak ugyanazt a cikket kényszeresen – Nickről. Az ablakon keresztül pompásan megfigyelhettem, ahogy leszáll az éj, és az évtizedes fák árnyéka egyre megnyúltabban vetül a környező épületek falaira.

Este 10 óra tájban, amikor már indultam volna, hogy kikönyörögjek magamnak valami jó erős altatót, amikor felcsipogott a telefonom. SMS Louise-tól.

„Bizti nem akarsz beszélni ezzel a Jonas-gyerekkel?” Kifújtam az izgatottságomban visszatartott levegőt. Miért is vártam izgalmas hírekre? Olyasmire például, hogy Ryan hirtelen kilőtte magát a világűrbe?

„L., ezt már megbeszéltük. NEM. Szállj le a témáról, oké?”

„Akkor sem, ha 10 perce járt nálam, és utánad érdeklődött?”

3.

Éjjel nyugtalanul aludtam. Nem tudtam rájönni, mi nyomja annyira a lelkem. Reggel a szokásosnál korábban keltem, de kihasználtam az időt: megmosakodtam és megpróbáltam az arcbőrömet elviselhető színűre varázsolni. Az eredmény rémes volt, de nem foglalkoztatott különösebben. A bordáimból jó néhány megrepedhetett az este folyamán – legalábbis a minden lélegzetvételnél belém nyilalló fájdalom erre engedett következtetni.

Nagy nehezen felvettem egy farmert és bő pulcsit, aztán bedobáltam a cuccaimat a táskámba és lesiettem a konyhába, hogy egyek valamit.

Ahogy megláttam apám dühtől lila fejét, rögtön rájöttem, mi a gond.

- Nem jöttél haza este – csak ennyit mondott halkan, fenyegetően.

- Igen, apa, bocsi… öö…

- Hallgatlak.

- Én csak… Louise-zal olyan gyorsan telik az idő… ne haragudj – nem vagyok valami jó hazudozó.

- Nem ismerek rád. Először fordul elő, hogy elmaradsz itthonról. Először, de biztosíthatlak afelől, hogy utoljára. Ma érted megyek a suliba, rögtön tanítás után. És ezt megcsináljuk minden nap, egészen addig, míg nem tanulsz a leckéből.

- Már tanultam belőle. Tényleg, soha többé nem kések. Megígérem – kétségbeesetten próbáltam menteni magam, bár tudtam, hogy igazából hiába.

- Az iskola előtt foglak várni – nézett rám apám ellentmondást nem tűrően – és nem. Louise nem jöhet át.

Legszívesebben tányérokat csapkodtam volna a falhoz. Két oka volt, hogy nem tettem meg. Az egyik a karomat átjáró fájdalom. A másik a józan eszem. Szó nélkül meredtem Dariusra, aki épp megpróbált egyszerre magába tömni egy zsemlét. Elfelejtett megfésülködni, göndör fekete haja fél oldalt a fejére lapult.

- Most megyek – motyogtam. – Sziasztok.

Apám vetett rám még egy ingerült pillantást, de a dolog szerencsére ennyiben maradt. Viszont legalább a fejem különös színezetét nem vette észre. Harper vs. Apa 1:1.

Egyszerre értem a busszal a megállóba. Louise már a megszokott helyén ült, meglepetten nézett rám.

- Azt hittem, ma otthon maradsz.

- Milyen indokkal? – húztam fel a szemöldököm.

- Oké, ott a pont. De akkor is. Hogy vagy?

- Áh, semmi bajom. Kicsit fáj itt-ott, de túlélem. Komolyan – láttam rajta, hogy nem kifejezetten hisz nekem. – Ne nézz már így rám!

- Jó, bocsi – emelte fel a kezeit védekezően –, ne egyél meg. Egész jól eltüntetted a zúzódásaidat.

Nem figyeltem rá, Ryan ugyanis épp ekkor ment el mellettünk. Rám se pillantott.

- Van még pofája egy légtérben tartózkodni normális emberekkel? – ez Louise volt, méghozzá meglehetősen hangosan.

- Fogd már be! – szóltam rá – Azt sem tudod, mi történt tegnap!

- De vannak sejtéseim… és ezeket az is igazolja, hogy tegnap még csak nem is Ryan furikázott el hozzánk, hanem…

- Elég volt! – fogtam be a fülem – Hagyd abba!

- Befoghatod a füled, attól még te is tudod, hogy nekem van igazam! Ugye tudod, hogy néha egészen elviselhetetlen vagy?

Ezek után egész nap nem szóltam hozzá. Nem akartam még többet veszekedni, ráadásul egyre erősödő fejfájás kínzott. Az volt az érzésem, hogy mikor Ryan megütött, agyrázkódást kaphattam. Tudtam, hogy el kéne mennem a dokihoz, de azt már annál kevésbé, hogy mit mondjak apámnak a dologgal kapcsolatban.

Az idő iszonyú lassan telt, de még akkor sem nyugodhattam meg, mikor kicsöngettek az utolsó óráról. Csigalassúsággal pakoltam össze a cuccaimat és mentem ki a suliból. Apám az ajtóban várt. Reméltem, hogy a jelenetet, melynek során végigkísér a kocsinkig vezető néhány méteren, senki nem látta. Legfőképp Ryan nem.

De egyáltalán – mit érdekel engem Ryan? Megpróbált megerőszakolni.

- Apa – köszörültem meg a torkom, mikor az autó motorja felbúgott.

- Tessék.

- El tudnál vinni a St. Mary kórházba? Öö… elestem tesin és bevertem a fejem… azt mondták, nézessem meg, lehet, hogy agyrázkódás vagy valami…

- És engem miért nem hívtak fel emiatt?

- Hát… azt mondtam nem komoly. De most már tényleg kezdem rosszul érezni magam – nem csak a fejem fájt, a gyomrom is kavarogni kezdett és a hátam is készült szétmenni.

- Rendben, elviszlek – bólintott.

- Oké – dőltem hátra megkönnyebbülten – köszi.

Húszpercnyi autókázás után érkeztünk meg a kórházhoz.  A hatalmas, betonszürke épület fenyegetően magaslott felém – vajon itt rájönnek, hogy hazudtam az apámnak, és nem is tesin ért valamiféle baleset? Sosem jártam még itt, és most valamiért úgy éreztem, rossz döntés volt elhurcoltatni magam.

Beléptünk a kihalt előcsarnokba. Apám is elég bizonytalanul kapkodta a fejét – az anyám halála óta nem járt itt. Egy pillanatig azt vártam, hogy hirtelen könnyezni kezd, vagy vadállati üvöltésben tör ki, de semmi ilyesmi nem történt. Egyszerűen odakísért a recepciós pulthoz, és megkérdezte, merre kell mennünk.

Egészen a harmadik emeletig kellett feltornáznom magam. Azt hittem, a szemem előtt elhomályosuló lépcsősornak sose lesz vége. Amint felértünk, leroskadtam egy székre, és próbáltam mélyeket lélegezni. Tudtam, hogy ha elájulnék, apám első gondolata az lenne, hogy „tudatmódosító szereket” használok, és a traumatológia helyett azonnal elcipelne a toxikológiára.

Ebben a pillanatban nyílt ki egy ajtó, amelyen a „Dr. Garrett” felirat ékeskedett. Egy ősz hajú, alacsony bácsi dugta ki rajta a fejét.

- Harper Keshwani – sipította valószerűtlenül vékony hangon.

- Megyek – ugrottam fel a kelleténél kissé gyorsabban. A világ egy pillanatra megint összezavarodott előttem. – Nyugi, apu, megoldom egyedül – mosolyodtam el biztatóan, amikor megláttam, apám milyen szerencsétlenül álldogál a székem mellett.

- Menj csak – sóhajtott fel. – Remélem… remélem, semmi komoly bajod nincs.

- Miss Keshwani, kérem – Mr Garrett türelmetlennek tűnt.

- Megyek már – siettem felé. Becsusszantam a résnyire nyitott ajtón, és felültem a magas vizsgálóasztalra.

Az orvos maga először a kis pult mögé ült, és amíg felvette az adataimat, nekem jutott időm körbenézni. A rideg fehér falak egyhangúságát csak néhol törte meg egy-egy girbegurba gyerekrajz. Az egyik sarokban régi üvegszekrény állt, tele spatulákkal és egypár hasonló aprósággal.

- Szóval, Miss Keshwani, miért fáradt ide? – Mr Garrett felállt, és öregesen mellém totyogott.

- Háát, bevertem ma a fejem tesin… - csak az járt a fejemben, hogy sose tudtam jól hazudni. – Azóta folyton fáj, meg szédülök és hányingerem van…

- Értem. Azt hiszem, ez agyrázkódás lesz. Azért elvégeznék egy-két rutinvizsgálatot. Kap rendesen levegőt? – bólintottam, de ő ennek ellenére elővette a sztetoszkópját. Tudtam, hogy végem. Mr Garrett figyelmét természetesen nem kerülték – nem kerülhették – el a zúzódásaim. Pár perccel később felnézett, és figyelmesen végigtekintett rajtam.

- Biztos benne, hogy testnevelésórán történt valami kis baleset? – kérdezte.

Jaj, istenem!

- Igen … leestem a… korlátról, vagyis a… - suttogtam teljesen elveszetten. – Kérem… - tettem még hozzá kétségbeesetten.

Mr Garrett lassan vette le a sztetoszkópot a nyakából, és szándékosan nem nézett az irányomba. Olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy a fémes íz bejárta a szájpadlásomat, miközben az orvost szuggeráltam. Ha mindent be kéne vallanom, ezer százalék, hogy elmondja apámnak, én pedig a jövő héten valami hagyományos mohamedán esküvőn találnám magam – menyasszonyként…

- Nos, hát ha így áll a helyzet… – harákolta Mr Garrett. – Egypár napra bent kell tartanunk, hogy meggyőződjünk róla, nincs semmi szövődményed, de egyébként semmi komolyabb baj nem történt. Agyrázkódás, és három bordád megrepedt… semmi olyasmi, amit az idő és egy kis pihenés rendbe ne hozna – azzal a zsebéből előhúzott egy lapot, és ráfirkált valamit tipikus, olvashatatlan orvos-írással. – Menjetek le a második emeletre, és a fekvőosztályon adjátok ezt oda a főnővérnek. Ha jól sejtem, két-három éjszakánál többet nem fogsz itt tölteni.

Végre megtaláltam a hangomat.

- Köszönöm.

- Ez a kötelességem – mosolygott rám Mr Garrett, és kinyitotta előttem az ajtót.

- Mi az, Harper? Doktor úr, hogy van a lányom? Meg kell műteni? – apám arca enyhén zaklatottnak tűnt.

- Nyugodjon meg, Mr Keshwani. A lányának enyhe agyrázkódása van, és pár napig bent kell tartanunk, de valószínűleg nem esett komoly baja. Néhány bordája elrepedt, de nem törés, szépen össze fognak forrni. Kérem, fáradjanak le a második emeletre.

- Hálásan köszönöm, doktor úr…

- Ugyan, ugyan, csak a dolgomat tettem. Na, menjenek csak, menjenek…

Alig félóra múlva egy ablak melletti ágyban hevertem, hófehér kórházi pizsamámban. A kórteremben összesen tíz ágy állt, de csak én és egy folyamatosan alvó, negyven év körüli nő feküdtünk bent. Apa hazament, hogy ellássa Dariust, de azt ígérte, az este még benéz hozzám, és hoz valamit, hogy ne unjam szét magam.

Bár nem mondtam neki, igazából jólesett ott heverni, és csak bámulni a semmibe. Az ablak a kórház kihalt parkjára nézett, és most, hogy semmire nem kellett figyelnem, önkéntelenül is végigjátszottam magamban az előző este történteket. Még mindig nem értettem, hogy került a képbe az a fiú: mit keresett ott? Miért mentett meg? És hogy hívják? Még csak meg se tudtam köszönni neki, amit tett… ebben a pillanatban felcsipogott a telefonom – Louise írt.

„Hali, elmentél végre kórházba??” Tudtam, hogy gyors választ vár.

„Ja, itt fekszem bent. Pár napig még megfigyelnek, de nem történt semmi komoly.” A válasz Louise szokásos rekordsebességével érkezett.

„Az tökjó:D. Najó, meglátogatlak. Félóra múlva, oké???”

„Louise, tilos meglátogatnod! Nem akarom, hogy miattam kerülj bajba!”Teljesen megrémültem. Louise képes, és beszökik… ő ugyanis gyerekes dolognak tartotta a szabályok betartását. Mindig mindent akkor és úgy csinált, ahogy és amikor akart – még ha ezzel ki is vívta néhány tanár ellenszenvét.

„Nem érdekel, RÓLAD van szó. Nem hagyhatom, hogy unatkozz:P. Indulok.” Ennyi. Most már úgyse tudtam megakadályozni. Újból kibámultam az ablakon. Ősziesen aranyló fák, alattuk az ezerszínű avar… volt egy olyan érzésem, hogy elaludtam, hirtelen ugyanis arra riadtam fel, hogy egy apró, színes ruhákba öltözött alak vág át a parkon. Még ekkora távolságból is felismertem Louise-t. Tényleg képes volt eljönni ide, csak hogy felvidítson… melegség öntötte el a szívemet.

Pár perc múlva nyílt az ajtó, és Louise csörtetett be rajta. A teremben fekvő nő meg se moccant a zajokra.

- Jaj, szia, Harper – telepedett le mellém Louise. – Hogy vagy? Tényleg minden oké?

- Persze – néztem rá komolyan. – A tegnap estét leszámítva oké vagyok. Meg hogy most egy ideig nem mehetek sehova suli után… még hozzátok se.

- Te jó isten! – kapta a kezét a szája elé. – Ezt nem is mondtad!

- Hát igen, valahogy nem… nem került szóba – nem akartam azt válaszolni neki, hogy nem is nagyon beszéltünk egymással aznap.

- Na jó, és a tegnappal mi van? Megköszönted már neki, hogy megmentett Ryantől?

- Nem. Mielőtt megkérdeznéd – folytattam gyorsan, mert láttam, hogy közbe akar szólni –, egyszerűen csak azért nem, mert fogalmam sincs, hogy ki ő. Ugyanis nem mondta meg a nevét, és semmit sem tudok róla. Talán csak azt, hogy merre lakik… ha kikerülök, lehet, hogy megpróbálom megkeresni.

Louise tátott szájjal bámult rám.

- Hogyhogy… - kezdte. – Hogyhogy nem tudod, hogy…

A főnővérnek sikerült a lehető legalkalmatlanabb pillanatot kiválasztania a vizitre. Belépett, és először unott képpel pillantott végig a kórtermen. A rutin majdnem elhitette vele, hogy csak a lábadozó betegek vannak ott – aztán mégis észrevette a betolakodót.

- Azonnal távozzon, kisasszony! – meredt harcias képre Louise-ra, akinek azonban már megvolt a megfelelő válasza:

- Csak a leckét hoztam el Harpernek!

- Füzetek és iskolatáska nélkül? – sajnos a főnővér túl jó megfigyelő volt.  – Kifelé! Harpert csak holnaptól lehet meglátogatni!

- Igenis, maga lelketlen! – szájalt vissza Louise. – Ha nem tudná, fontos megbeszélnivalónk van.

- Képzelem – horkant fel a főnővér. – Most aztán tényleg tűnés.

Louise kelletlenül felkászálódott az ágyam széléről, és lassan elcsoszogott az ajtóig. Mielőtt kilépett, hátrafordult, és megfejthetetlen pillantást vetett rám. Hosszú barátságunk alatt először fordult elő, hogy nem tudtam, mit akar üzenni. Mit jelentett az a tekintet? Szánalom volt benne? Sajnálat? Kíváncsiság? Értetlenség? Sürgetés? Fogalmam sem volt.

A főnővér becsukta utána az ajtót, és az ágyamhoz sietett.

- Kérem a telefont – közölte mereven. – Magának legfőképpen nyugalomra van szüksége, ezért tartjuk itt.

Hirtelen megint megingott előttem a világ. Képtelen voltam ellenkezni, pedig akartam. Ehelyett egy szó nélkül nyújtottam oda a mobilomat – önként megszakítottam a kapcsolatomat a világgal.

Miután a nővér kiment, fáradtan hátradőltem. Bár kimerült voltam, nem tudtam elaludni. Meg kellett várnom apám látogatását, aki néhány régi könyvemet hozta el – még véletlenül sem olyat, ami lekötne – és zavartan próbált valami értelmes társalgást kezdeményezni. Hiába sajnáltam, nem volt erőm a beszélgetéshez. Alighogy elment, máris elaludtam – nyugtalan álmomban Ryan és az ismeretlen fiú verekedtek egymással egy másik sötét sikátorban. Az éjszaka folyamán vagy nyolcszor riadtam fel, de sose tudtam békésen aludni két percnél tovább.

2.

- Hát te? – hirtelen még köszönni is elfelejtettem, annyira meglepett, hogy már ott volt.
- Hát én találkoztam az egyik ismerősömmel a környéken, de hamar lelépett, szóval itt maradtam – magyarázta.
Őrületesen helyes volt, a térdem meg épp ekkor kezdett kocsonyássá válni. Féltem, hogy máris kifogytunk a szóból. Forróság öntötte el a fejemet.
- Ööö… izé. Na és… és hogy telt a napod? – kérdeztem, közben pedig elátkoztam magam, amiért itt bénázok.
- Jól – nézett rám furán Ryan –, és neked?
- Hát… ööö… nekem is. Igen – kezdtem magam totálisan idiótának érezni. – Bemegyünk?
Csak bólintott. Alig váltottunk pár szót, míg a mozihoz értünk. Ott Ryan átvette a két jegyet, az utolsó sorba szóltak. Még volt tíz percünk kezdésig.
- Remélem, nem gond, ha nem veszünk pattogatott kukoricát meg ilyesmiket – pillantott rám Ryan.
- Nem… nem igazán szeretek csörögni velük film közben – ráztam a fejem.
- Én is így vagyok ezzel – mosolyodott el. – Máris van egy közös pontunk.
A film kezdetéig beszélgettünk, lassan kezdtem hozzászokni a fiútársasághoz. Persze nem volt felhőtlen még ez a rövid idő sem, hiszen a lelkiismeretemet egyre inkább bántotta azt, hogy hazudtam otthon. Az volt az érzésem, hogy mindez nem maradhat titokban, túl sokan tudnak róla.
A történet, amit nézni kezdtünk, erősen emlékeztetett a saját helyzetemre. A film egy lányról szólt, aki egy rangján felüli fiúba szeret bele. Persze mindenki meg akarja akadályozni a boldogságukat, de ők ellenállnak, végül pedig elérik, amit annyira akarnak, s még a szigorú apa is belemegy a frigybe. Az én jövőm azért nem lesz ennyire kiszámítható – nagyjából háromnegyed órával a film kezdete után döbbentem rá erre igazán.
Eleinte kellemes volt Ryan mellett üldögélni, néha egymás fülébe sugdostuk a filmhez kötődő megjegyzéseinket, ezzel kicsit felingerelve az előttünk ülő testes pasast. Úgy viselkedtünk, mint minden tizenéves… mint azt már említettem, eleinte. Szinte teljesen sikerült magam elengedni, mikor valami fura érzés szállt meg. Ezután néhány másodperccel pedig Ryan keze volt a combomon.
Nem tudtam, hogy mit kell ilyenkor csinálni, de valahogy éreztem, hogy ezzel még nem fejeződött be a fiú kis magánakciója. Márpedig én nem akartam semmit, csak megnézni a filmet, beszélgetni, nevetni… semmi mást.
„Minden fiú a szexet akarja…” – hallottam apám hangját a fejemben.
„Nyugi már, teljesen természetes, hogy közeledik hozzád.” – válaszolt gondolatban Louise.
Vettem egy mély levegőt, próbáltam megnyugodni. Talán túlreagáltam… hiszen még egy fiú sem ért így hozzám ezelőtt. S mégis, ott volt az a kis hangocska az elmémben, ami folyton azt ismételgette, hogy ez még korai, ennek még nem szabadna idáig fajulnia…
Végül úgy döntöttem, elsiklok a dolog felett. Kicsit mocorogtam, de Ryan nem vette a lapot. Öt percen belül elkezdte simogatni a combom. A sötétben tágra nyílt a szemem, erősen megmarkoltam az ülés karfáját, s a képernyőre meredtem.
Nagyon koncentráltam arra, hogy kizárjam a külvilágot, s ezáltal még negyed óráig el tudtam viselni, hogy Ryan a nyakam és a térdem között végigtapogat. De mikor úgy tűnt, komolyabb lépésekre készül elszánni magát, nálam betelt a pohár. Úgy terveztem, hogy felállok és fensőbbséges arckifejezéssel, némán kivonulok a teremből. Nem így történt, mire a kijáratig eljutottam, összesen háromszor botlottam el különböző dolgokban, ráadásul Ryan és sietősen követett, s kérdő tekintetekkel bombázott.
Mikor végre kiértem a friss levegőre, sóhajtottam pár mélyet, de csak ekkor vettem észre, mennyire pánikba estem a film alatt történtek miatt. Kint már koromsötét volt, s fáztam is. Már indultam volna a buszmegálló felé, mikor valaki hátrarántott. Ryan volt az.
- Mi baj van, Harper? – nézett rám érdeklődően – talán valami rosszat tettem?
- Ryan – fordultam vele szembe – figyelj. Ez volt életem első randija. Nem mondom el, mennyi kockázatot vállaltam miattad, igazából teljesen mindegy. Azt vártam, hogy majd… ismerkedünk meg… beszélgetünk, mit tudom én! Erre te letapizol a film alatt!
- Hát… ismerkedtem a testeddel – vont vállat.
- Ne haragudj, de a testem még nincs ilyesmire felkészülve, csak a lelkem!
- Tizenhat éves vagy, Harper!
- Igen, még csak tizenhat vagyok! De téged az sem érdekel, hogy mi a kedvenc együttesem vagy, hogy mit gondolok rólad! Téged csak egyetlen egy dolog érdekel! Igaza volt apámnak! Minden fiú azt akarja!
- Hogy… mi? – úgy pillantott rám, mintha teljesen megőrültem volna.
- Hallottad.
- Harper… - ragadta meg a kezemet. – Figyelj…
- Nem érdekelsz – rántottam ki a tenyeremet a szorításából. – Hagyj békén! Azt hiszem, hiba volt idejönni veled…
- Igazán?
Nagyon nem tetszett Ryan pillantása. A szemében sátáni vörös izzás gyúlt ki – legalábbis nekem úgy tűnt. Hirtelen elhatározással körbenéztem a sikátorban, megláttam a kijáratot, és futva elindultam. De már sosem értem el oda.
Ryan utánam kapott, és kitekerte a karomat. A fájdalomtól reszketve tűrtem, hogy maga alá rántson, aztán újult erőre kapva vadul rugdosni kezdtem. Ryan türelmetlenül fejbe vágott, mire felsikoltottam, és minden elhomályosult előttem. Hallottam, ahogy a ruhám eleje egy erőteljes rántástól szétszakad. El akartam menekülni, de képtelen voltam megmozdulni… még utolsó felsikítottam, aztán hagytam, hogy a feketeség magába fogadjon.
- Hé, haver! – hallottam egy hangot a távolból. – Mit csináltok ott?
- Semmi-közöd-hozzá! – lihegte Ryan. A távolból gyors lépések közeledtek.  Egy utolsó erőfeszítéssel kinyitottam a szemem, és egy felém hajló, kedves arcot pillantottam meg, aki rögtön ki is úszott a látómezőmből.
- Engedd el a hölgyet! – vetette oda Ryan-nek.
- Te csak ne utasítgass! – fortyant fel az. – Tűnj el innen!
- Hé, lassan a testtel! – ismeretlen védelmezőm behúzott egyet Ryan-nek, ha jól láttam, engem pedig lefektetett a földre. Néhány vadul hangzó csattanás után Ryan elvonult – természetesen nyomdafestéket nem tűrő káromkodások kíséretében. Félúton még hátrafordult, és valami olyasmit sziszegett, hogy „Megbánod még ezt a mai estét, Harper, és apád nagyon nem fog örülni, ha megtudja, mit csinált a kicsi lánya.”.
- Jaj, ne! – ültem fel.
Az ismeretlen fiú aggodalmasan letérdelt mellém. Most láttam csak, hogy vékony arcát göndör, barna haj övezi. Korombéli lehetett. Barna szemei féltően szegeződtek az arcomra. Hirtelen elszégyelltem magam zaklatott kinézetem miatt.
- Mi az? – kérdezte.
- Az apám… - nyögtem. – Soha, de soha nem tudhatja meg, mi történt itt ma este…
- Nyugi – vigyorodott el. – Én aztán nem fogok árulkodni… Harper?
- Aha – bólintottam. – Téged hogy hívnak?
A fiú kicsit furcsállóan nézett rám.
- Igazából nem fontos – legyintett.
- De… de mit keresel itt?
- Hát, igazából itt lakom, az egyik házban… - gondolkodott el. – Csak kijöttem a hátsó kertbe, és valami dulakodást hallottam. Elindultam, és… most itt vagyok.
- Nem is jöhettél volna jobbkor – sóhajtottam.
- Hazakísérjelek? Nem akarom, hogy mindenféle alakokkal fuss össze.
- Dehogyis – ugrottam fel. – Úgy értem, nagyon kedves tőled, de nem haza mennék.
- Hanem? – vonta fel a fél szemöldökét.
- A barátnőmhöz. Hivatalosan most ott vagyok, tudod…
- Ja – vigyorodott el csibészesen.  – Akkor odamegyünk. Jól vagy?
- A körülményekhez képest igen. Tudok járni, ha erre gondolsz.
- Autóval akartalak vinni.
- Mi? Te… neked… te tudsz vezetni?
- Persze. Miért, túl fiatalnak tűnök?
- Háát… – mosolyodtam el.
- Inkább ne válaszolj – segített fel. – Várj itt. Megpróbálok behajtani ide, hogy keveset kelljen gyalogolnod, jó?
A falnak támaszkodva vártam rá. A tüdőm rettenetesen szúrt, és a fejem is lüktetett ott, ahol Ryan megütött – de ettől eltekintve megvoltam.  Magamban eldöntöttem, hogy ha apám nem vesz észre rajtam semmit, akkor apák napjára a szokásosnál nagyobb csokrot kap majd tőlem.
Ebben a pillanatban állt meg előttem egy autó. Gyorsan becsusszantam el az anyósülésre.
- Hű, jó kis autód van – suttogtam lenyűgözve. Az ifjú sofőr büszkén kinézett az ablakon, és rátaposott a gázpedálra. Kissé túl erőteljesen – majdnem nekimentünk a szemközti falnak.
- Hű, bocsi – sandított rám a fiú bocsánatkérően. – Amúgy találsz zsepit a kesztyűtartóban. Nagy, százas csomagokban – majdnem mindenre allergiás vagyok.
-  Csak nem? – kuncogtam el magam, és elővettem a zsebkendőt. A hófehér papírhalmok között kutatva egy CD-re akadtam.
- Ez mi? – tartottam a fény felé. – Milyen brothers?
- Áh, semmi, semmi – a fiú gyorsan elvette a kezemből. – Nem érdekes. Nem is az enyém… a kishúgom kedvenc zenekara.
- Vagy úgy – dőltem hátra.
- Hova is megyünk voltaképpen?
Miután megmondtam a címet, néma csendben autóztunk tovább. A fiú néha elkezdett mondani valami, de miután látta elgyötört, halálosan fáradt arcomat, minden alkalommal inkább csöndben maradt.
Alig fél óra múlva Louise-ék háza előtt álltunk.
- Szóval ez volna az – mutattam ki az ablakon.
- Biztos? Nem lehet, hogy összekavarodtak az emlékeid, vagy valami? – kérdezte megmentőm. Miután pislogás nélkül meredtem rá, vállat vont. – Jól van na, csak viccelődtem. Várj, segítek kiszállni.
- Egyedül is ki tudom nyitni az ajtót – értetlenkedtem.
Heves tiltakozásom ellenére a fiú feltámogatott a pár lépcsőfokon, és mielőtt még megnyomta volna helyettem a csengőt, a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül menjek el orvoshoz, és nézessem meg magam, nehogy valami súlyos belső sérüléstől szenvedjek. Engedelmesen bólogattam, ő pedig szemlátomást megkönnyebbült.
Louise az első csengetésre előkerült. A résnyire kinyitott ajtón kikukucskálva döbbenten meredt rám, amikor azonban meglátta útitársamat, a szemgolyói labdaméretűre tágultak. Imádkoztam, hogy ne kezdjen hosszas csacsogásba, akármilyen helyesnek találja is a fiút – és imám meghallgattatott. Louise némán bekísért, a háta fölött azért gyorsan megköszönte a fiúnak a fuvarozásomat. Csendben kísért fel a szobájába, és adott új ruhát. Ezt szerettem annyira Louise-ben: észrevette, ha képtelen voltam megszólalni, és nem is tett fel felesleges kérdéseket. Nem tudom, milyen mesét adott be az anyjának, de ő sem szólt egy szót sem vastag sminkréteggel fedett arcom láttán – amire azért volt szükség, nehogy apám észrevegye a zúzódásokat.
Mindez egyébként felesleges óvintézkedésnek bizonyult: apám és öcsém már régen aludtak, amikor hazaértem. Felosontam a szobámba, és leroskadtam az ágyamra. Ruhástul aludtam el, és utolsó értelmes gondolatommal azon töprengtem, vajon ki menthetett meg.

1.

Before The Storm

2010. 03. 18.

Hétfő reggel ugyanolyan gyűrötten és fáradtan ébredtem, mint mindig. Ráadásul a szokásosnál kicsit később, úgyhogy igyekeznem kellett, ha el akartam érni az iskolabuszt. Kimásztam az ágyból, majd a fürdőszobába érve vetettem egy pillantást a tükörre: egy beesett arcú, borzas hajú lány nézett vissza rám, kissé bambán. Tudtam, hogy nem vagyok szép – de hát nem is kellett annak lennem.

Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, majd próbáltam rendbe tenni az elektromosságtól szétálló loboncomat (kevés sikerrel, persze). Miután elég humánusnak ítéltem a látványt, gyorsan magamra kaptam néhány ruhadarabot – egy fekete nadrágot, barna kötött pulcsival és egyszerű, szürke tornacipővel. Kicsit felélénkülve siettem a konyha felé, ahol az öcsém, Darius már várt rám, kezében egy óriási croissant-nal.

- ’Reggelt! – motyogtam és felkaptam egy almát – Te meg miért vagy még mindig pizsamában?

- Nekünk ma nincs suli – vigyorgott a kissrác kárörvendően.

- Tényleg. Ezt el is felejtettem… kis mázlista.

Darius épp válaszolni készült, mikor a hátam mögött apukám dörmögése hangzott fel:

- Jó reggelt, Harper! Mondd csak, te miért nem indultál még el?

- Elaludtam – vontam meg a vállam.

Apám állkapcsa megfeszült.

- Ne legyél nemtörődöm.

- Bocsánat.

- Elfogadom. És most igyekezz. Nem késhetsz el.

- Persze – bólintottam, és letettem az asztalra a még meg sem kezdett almát.

Az ajtó felé vettem az irányt, de még egy pillanatra megfordultam.

- Este jövök!

- Pontosan mikor? – érkezett a kérdés.

- Ööö… nem t’om – vontam vállat, miközben felkaptam a táskám – Kilenckor.

- Figyelni fogom az időt. Nem lóghatsz fiúkkal, nem cigizhetsz, nem ihatsz. Tudod, hogy úgyis rájövök, ha megszeged a szabályokat. – köszönt el apám hihetetlenül szívélyesen.

Tipikus, családias reggel, gondoltam, és egy kicsit talán hangosan csaptam be az ajtót. Hitetlenkedve ráztam a fejem, s egyre inkább dühösen közelítettem meg a buszmegállót. Csak remélni tudtam, hogy előbb, mint a busz. Főleg, mert első órában kémiadolgozat volt kilátásban.

Alighogy odaértem, az ismerős járgány már be is fordult a sarkon. Megkönnyebbült mosollyal vártam be a buszt és szálltam fel rá.

- Helló, Harper! – az egyik ablak melletti ülésen a legjobb barátnőm integetett.

- Louise! – ültem le mellé – Kösz, hogy foglaltál helyet.

- Ez alap – vigyorgott rám derűsen. – Na, elmehetsz ma este Ryannel.

- Hah! – horkantam fel keserűen. – Apámnak fogalma sincs róla, hogy moziba megyek egy fiúval. Kiszaladna a világból, ha megtudná. Csak annyit mondtam, hogy kilenckor érek haza. De… attól félek, rosszul fog elsülni ez az egész.

- Kedveled Ryant?

- Igen, de…

- Hány éves vagy, Harper?

- Tizenhat, de…

- Istenem, ne függj már ennyire az apádtól! Sosem leszel boldog, ha a szabályai szerint élsz!

- Ugyan már, te ezt nem érted. Apám képes lenne kitagadni…

Louise épp vitába akart szállni, mikor megállt mellettünk valaki. Azaz Ryan Burns. A gyomrom hirtelen felkavarodott, és éreztem, hogy bevörösödik a fejem. Reméltem, hogy nem hallotta a beszélgetésünket. Ő nem tudott erről az egészről.

Apám amolyan mélyen hívő, Amerikába emigrált muzulmán. Itt, New Yorkban találkozott anyámmal, aki hozzá hasonlóan mélyen vallásos nő volt. Filmbe illő történet: szerelem első látásra, gyors esküvő, gyerek. Öt éves voltam, mikor Darius született, nyolc mikor anyámat rákkal diagnosztizálták. Kilenc, mikor meghalt. Apám teljesen magába fordult, azelőtt nem vette annyira komolyan a vallását, anya halála után azonban úgy tűnt, ez lett az egyetlen menedéke. Tizenkét éves koromra odáig fajult a dolog, hogy apa talált nekem egy „potenciális férjjelöltet”. Talán azt akarta, hogy ne csalódjak úgy, mint ő. Azt akarta, hogy ne találjam meg az igaz szerelmet, hisz ő a sajátját élete végéig fogja gyászolni. Én ezt az egészet hülyeségnek tartottam mindig, de nem nyilváníthatok véleményt (a muzulmán nők és lányok teljes elnyomás alatt állnak, bár nekem legalább nem kell a hajam kendővel letakarni…). Bár megjegyzem, apa elég rosszul játszotta a kerítőnő szerepét, de sosem adta fel. Végül, mikor a tizenhatot töltöttem, kicsit alábbhagyott ez az egész mániákusság – persze a fiútéma továbbra is tabu maradt.

Most Ryan szemébe néztem, de nem tudtam kiolvasni belőle semmit.

- Szevasztok – hajolt felénk kissé, és egy puszit nyomott az arcomra – ugye nem felejtetted el, hogy délután moziba megyünk?

- Hogy felejthetném el? – néztem fel rá nagy szemekkel.

- Na, a mozi előtt találkozunk, fél ötkor. Most mennem kell – bólintott, én pedig csalódottan dőltem hátra.

- Meg sem kérdezi, hogy vagyok, vagy valami.

- Áh, nyugi, a fiúk mind ilyenek. A haverok fontosabbak, mint az érzelmek – bölcselkedett Louise, és beletúrt koromfekete hajába.

Elhúztam a szám, ám az út maradékában nem beszélgettünk többet. Jólesett volna, ha Ryan egy kicsit több érdeklődést tanúsít, tekintve, hogy este randizni megyünk. Hirtelen olyan érzésem lett, mintha igazából nem is érdekelném őt, csak egy újabb lány lennék a sok közül, akikkel együtt járt.

Ryan az a tipikus „csajok álma” srác volt, aki elért mindent, amit akart, és sikere volt mindabban, amibe belefogott. De, ami igazán megfogott benne, az a gyönyörű, sötétszürke szeme volt. Nem tudom, sejtette-e, mennyire odavagyok érte, de mindenesetre néhány rövidebb beszélgetés után elhívott moziba. Amit akkor, ott éreztem, enyhén szólva leírhatatlan. Ahogy félrebiccentette a fejét, és könyörögve nézett a szemeimbe…

Álmodozásaimból a sofőr vidám hangja riasztott fel.

- Megjöttünk, gyerekek! – kiabálta. – Kiszállás, tanulás!

Louise felrántotta hatalmas fekete táskáját a padlóról, és türelmetlenül megbökött.

- Indulj már – morogta. – Utálom ezt a vénembert. Tényleg azt hiszi, hogy vicces?

Én kedveltem a sofőrünket – néha hajlandó volt várni rám, ha elaludtam. Két héttel ezelőttig Louise is nevetett rajta – de azóta történt egy s más az életében, és azóta nem szimpatizál a humorizáló alkalmazottakkal.

Amikor a hatalmas diákfolyam részeként besodródtunk az előcsarnokba, gyorsan körülpillantottam – de Ryan már eltűnt a szemem elől. Ami azt jelentette, hogy mivel ő eggyel fölöttem jár, a mozi előtt nem is találkozunk. Vagyis könnyebb lesz…

- Eszedbe ne jusson lemondani – szakította félbe a gondolataimat Louise. – Apád sose fog rájönni.

Számomra is meglepő módon hirtelen pánikolni kezdtem. Úgy éreztem, nem helyes, amit teszek, hogy haza kellene mennem, hogy tanulnom kellene, hogy nincsen jogom önálló döntéseket hozni, hogy nincs jogom létezni.

- De mi van, ha… ha csak azért hívott el, hogy … azt tegye velem? – apám korán felvilágosított arról, hogy minden fehér fiúnak csak azon jár az agya.

- Nyugi, Ryan nem olyan – sóhajtotta Louise. – Sietnünk kéne, mindjárt becsöngetnek. Hol leszünk spanyolon? Jut eszembe, mit akarsz felvenni?

- A nagy nyelvi teremben leszünk – válaszoltam, aztán lassan a második kérdés is eljutott az agyamig. – Ööö… hát, gondoltam, ezt – mutattam egyszerű farmeromra, fekete pólómra és tornacipőmre.

- Ezt??? – Louise szinte láthatóan elsápadt. – Úgy tűnik, semmit sem vettél át a stílusérzékemből, hiába vagyunk jó barátok tök régóta… nincs valami más ruhád?

Tény, hogy az egész iskolában Louise-nak voltak a legjobb ruhái: az édesanyja egy divatmagazin főszerkesztője volt, az apja meg valami nagy cég igazgatója.

- Akkor mondd meg, mégis mit vegyek fel? – támadtam neki dühösen. – Talán a burkát, amit a nagyi küldött nekem?

- Higgadj le – rázta meg a haját Louise. – Figyelj, az idődbe bőven belefér, ha hazajössz hozzánk, rád adok valamit, kisminkellek, és úgy mész a moziba.

- De ez helytelen! Apám észreveszi!

- Ugyan, túlbecsülöd – húzta el a száját Louise. – Apád életében évek óta nincs nő. Amúgy és átveszed a ruhádat, lemosod az arcod... légy már egy kicsit lazább!

- Hát… ha muszáj.

- Muszáj bizony! Különben véged! – fenyegetett meg Louise az ujjával.

Ebben a pillanatban a csengő éles hangja hatolt át a levegőn.

- Jaj, ne! – kiáltottam fel. – Nem igaz, hogy megint elkésünk!

A spanyoltanárnő, Ms Dominguez már az első spanyolon kipécézett minket. Hiába írtam én folyton A-t, és hiába volt Louise-nak is meg a stabil C+, állandóan kritizált és lekicsinyelt minket. Ő volt az egyetlen tanárunk, aki a késésért büntetőházit sózott a nyakunkba.

…

Az egész napom nyugtalanságban telt el. Az órákon képtelen voltam odafigyelni, csak kis szíveket és R betűket firkálgattam a füzetembe. Aztán gyorsan ki is radíroztam őket… mi van, ha apámnak eszébe jut belenézni a táskámba?

A legutolsó óránk angol irodalom volt. A tanárunk, Mrs Pant túlbuzgóan és lelkesen magyarázott – úgy tűnt, az óra soha nem akar véget érni.

Olyannyira belemerültem az ábrándozásba, hogy az óra végét jelző hangzavarra sem riadtam fel. Louise-nek kellett karonfogva kirángatnia a teremből, és fellökdösnie a buszra.

- Ma Harper nálunk száll le – közölte ellentmondást nem tűrően a sofőrrel. – Együtt ebédelünk, aztán megy csak haza. Igen, az édesapja tud róla.

Bambán ültem Louise mellett egész úton, ő pedig hiábavalóan próbálta felhívni magára a figyelmemet a csivitelésével. Már észrevettem, hogy Ryan nincs a buszon – és tudtam, hogy ha Louise-zal tartok, rálépek egy olyan útra, ami a züllés felé vezet, és ahonnan nincs visszaút.

Ugyanakkor a lelkem egy része nagyon is akart moziba menni aznap. Ki akartam öltözni, tetszeni Ryan-nek, kettesben vele lenni… örökre. Fogalmam sem volt, mit tegyek – úgy tűnt, most már nincs jó megoldás.

Louise-ék háza hatalmas volt – akárcsak Louise gardróbszekrénye. Miután megérkeztünk hozzájuk, első dolga volt belevetni magát a ruhái közé, míg engem leültetett baldachinos ágyára.

- Nagyon jó – bukkant fel öt perc múlva, ami alatt én a rengeteg, falon függő képet nézegettem. Mindegyiken Louise pózolt, különböző divatbemutatók modelljeivel együtt. – Rengeteg ruhát találtam neked. Mit szólsz ehhez az édes kis kékhez? – a felemelt ruhadarab olyan rövid volt, hogy még egy Barbie baba is szégyenkezve viselte volna.

- Soha! – közöltem rémülten.

- Hát jó, ha nem tetszik… mit szólnál ehhez a fekete felsőhöz, meg esetleg valami jó kis leggings?

- Louise! – sóhajtottam fel. – Nem az a célom, hogy olyannak nézzek ki, mint aki akármire kapható.

- Rendben van, rendben van! – védekezett Louise. – Szóval ha jól értem, csak egy hagyományos, unalmas darab kéne?

- Ha lehetséges – mosolyodtam el halványan.

- Hajjaj, nem biztos, hogy olyannal is rendelkezem…

A pesszimizmus ellenére egy óra múlva a mozi előtt már egy általam is elfogadhatónak ítélt vörös bársony hosszú ruhában várakoztam. Louise szülei hoztak el autóval, és barátnőm még mielőtt visszaült volna a jókora limuzinba, biztatóan megpuszilt.

- Nyugi, nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe. – Gondolok majd rátok… szorítok, hogy jól kijöjjetek egymással.

- De biztos, hogy…?

- Apád nem jár moziba, ergo nem fog észrevenni.  A szomszéd utcában várunk majd rád, nálunk átöltözöl, és hazaviszünk. Ha ebből bajod származna, én fogok elbeszélgetni az apáddal.

Csak bólogatni tudtam – nem akartam Louise-t megsérteni azzal, hogy apám valószínűleg azonnal kihajítani, amint megpróbálna szót emelni az érdekemben.

- Hát akkor… sok sikert! – és Louise máris szülei autójából integetett vissza. Ahogy a hatalmas jármű elhajtott, rádöbbentem: mivel nem ismerem a hazafelé vezető utat, innen már nem visszakozhatok. Bár jobban belegondolva: nem is akartam visszalépni.

Ryan természetesen nem késett – sőt, a megbeszéltnél fél órával hamarabb érkezett.