1.

Before The Storm

2010. 03. 18.

Hétfő reggel ugyanolyan gyűrötten és fáradtan ébredtem, mint mindig. Ráadásul a szokásosnál kicsit később, úgyhogy igyekeznem kellett, ha el akartam érni az iskolabuszt. Kimásztam az ágyból, majd a fürdőszobába érve vetettem egy pillantást a tükörre: egy beesett arcú, borzas hajú lány nézett vissza rám, kissé bambán. Tudtam, hogy nem vagyok szép – de hát nem is kellett annak lennem.

Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, majd próbáltam rendbe tenni az elektromosságtól szétálló loboncomat (kevés sikerrel, persze). Miután elég humánusnak ítéltem a látványt, gyorsan magamra kaptam néhány ruhadarabot – egy fekete nadrágot, barna kötött pulcsival és egyszerű, szürke tornacipővel. Kicsit felélénkülve siettem a konyha felé, ahol az öcsém, Darius már várt rám, kezében egy óriási croissant-nal.

- ’Reggelt! – motyogtam és felkaptam egy almát – Te meg miért vagy még mindig pizsamában?

- Nekünk ma nincs suli – vigyorgott a kissrác kárörvendően.

- Tényleg. Ezt el is felejtettem… kis mázlista.

Darius épp válaszolni készült, mikor a hátam mögött apukám dörmögése hangzott fel:

- Jó reggelt, Harper! Mondd csak, te miért nem indultál még el?

- Elaludtam – vontam meg a vállam.

Apám állkapcsa megfeszült.

- Ne legyél nemtörődöm.

- Bocsánat.

- Elfogadom. És most igyekezz. Nem késhetsz el.

- Persze – bólintottam, és letettem az asztalra a még meg sem kezdett almát.

Az ajtó felé vettem az irányt, de még egy pillanatra megfordultam.

- Este jövök!

- Pontosan mikor? – érkezett a kérdés.

- Ööö… nem t’om – vontam vállat, miközben felkaptam a táskám – Kilenckor.

- Figyelni fogom az időt. Nem lóghatsz fiúkkal, nem cigizhetsz, nem ihatsz. Tudod, hogy úgyis rájövök, ha megszeged a szabályokat. – köszönt el apám hihetetlenül szívélyesen.

Tipikus, családias reggel, gondoltam, és egy kicsit talán hangosan csaptam be az ajtót. Hitetlenkedve ráztam a fejem, s egyre inkább dühösen közelítettem meg a buszmegállót. Csak remélni tudtam, hogy előbb, mint a busz. Főleg, mert első órában kémiadolgozat volt kilátásban.

Alighogy odaértem, az ismerős járgány már be is fordult a sarkon. Megkönnyebbült mosollyal vártam be a buszt és szálltam fel rá.

- Helló, Harper! – az egyik ablak melletti ülésen a legjobb barátnőm integetett.

- Louise! – ültem le mellé – Kösz, hogy foglaltál helyet.

- Ez alap – vigyorgott rám derűsen. – Na, elmehetsz ma este Ryannel.

- Hah! – horkantam fel keserűen. – Apámnak fogalma sincs róla, hogy moziba megyek egy fiúval. Kiszaladna a világból, ha megtudná. Csak annyit mondtam, hogy kilenckor érek haza. De… attól félek, rosszul fog elsülni ez az egész.

- Kedveled Ryant?

- Igen, de…

- Hány éves vagy, Harper?

- Tizenhat, de…

- Istenem, ne függj már ennyire az apádtól! Sosem leszel boldog, ha a szabályai szerint élsz!

- Ugyan már, te ezt nem érted. Apám képes lenne kitagadni…

Louise épp vitába akart szállni, mikor megállt mellettünk valaki. Azaz Ryan Burns. A gyomrom hirtelen felkavarodott, és éreztem, hogy bevörösödik a fejem. Reméltem, hogy nem hallotta a beszélgetésünket. Ő nem tudott erről az egészről.

Apám amolyan mélyen hívő, Amerikába emigrált muzulmán. Itt, New Yorkban találkozott anyámmal, aki hozzá hasonlóan mélyen vallásos nő volt. Filmbe illő történet: szerelem első látásra, gyors esküvő, gyerek. Öt éves voltam, mikor Darius született, nyolc mikor anyámat rákkal diagnosztizálták. Kilenc, mikor meghalt. Apám teljesen magába fordult, azelőtt nem vette annyira komolyan a vallását, anya halála után azonban úgy tűnt, ez lett az egyetlen menedéke. Tizenkét éves koromra odáig fajult a dolog, hogy apa talált nekem egy „potenciális férjjelöltet”. Talán azt akarta, hogy ne csalódjak úgy, mint ő. Azt akarta, hogy ne találjam meg az igaz szerelmet, hisz ő a sajátját élete végéig fogja gyászolni. Én ezt az egészet hülyeségnek tartottam mindig, de nem nyilváníthatok véleményt (a muzulmán nők és lányok teljes elnyomás alatt állnak, bár nekem legalább nem kell a hajam kendővel letakarni…). Bár megjegyzem, apa elég rosszul játszotta a kerítőnő szerepét, de sosem adta fel. Végül, mikor a tizenhatot töltöttem, kicsit alábbhagyott ez az egész mániákusság – persze a fiútéma továbbra is tabu maradt.

Most Ryan szemébe néztem, de nem tudtam kiolvasni belőle semmit.

- Szevasztok – hajolt felénk kissé, és egy puszit nyomott az arcomra – ugye nem felejtetted el, hogy délután moziba megyünk?

- Hogy felejthetném el? – néztem fel rá nagy szemekkel.

- Na, a mozi előtt találkozunk, fél ötkor. Most mennem kell – bólintott, én pedig csalódottan dőltem hátra.

- Meg sem kérdezi, hogy vagyok, vagy valami.

- Áh, nyugi, a fiúk mind ilyenek. A haverok fontosabbak, mint az érzelmek – bölcselkedett Louise, és beletúrt koromfekete hajába.

Elhúztam a szám, ám az út maradékában nem beszélgettünk többet. Jólesett volna, ha Ryan egy kicsit több érdeklődést tanúsít, tekintve, hogy este randizni megyünk. Hirtelen olyan érzésem lett, mintha igazából nem is érdekelném őt, csak egy újabb lány lennék a sok közül, akikkel együtt járt.

Ryan az a tipikus „csajok álma” srác volt, aki elért mindent, amit akart, és sikere volt mindabban, amibe belefogott. De, ami igazán megfogott benne, az a gyönyörű, sötétszürke szeme volt. Nem tudom, sejtette-e, mennyire odavagyok érte, de mindenesetre néhány rövidebb beszélgetés után elhívott moziba. Amit akkor, ott éreztem, enyhén szólva leírhatatlan. Ahogy félrebiccentette a fejét, és könyörögve nézett a szemeimbe…

Álmodozásaimból a sofőr vidám hangja riasztott fel.

- Megjöttünk, gyerekek! – kiabálta. – Kiszállás, tanulás!

Louise felrántotta hatalmas fekete táskáját a padlóról, és türelmetlenül megbökött.

- Indulj már – morogta. – Utálom ezt a vénembert. Tényleg azt hiszi, hogy vicces?

Én kedveltem a sofőrünket – néha hajlandó volt várni rám, ha elaludtam. Két héttel ezelőttig Louise is nevetett rajta – de azóta történt egy s más az életében, és azóta nem szimpatizál a humorizáló alkalmazottakkal.

Amikor a hatalmas diákfolyam részeként besodródtunk az előcsarnokba, gyorsan körülpillantottam – de Ryan már eltűnt a szemem elől. Ami azt jelentette, hogy mivel ő eggyel fölöttem jár, a mozi előtt nem is találkozunk. Vagyis könnyebb lesz…

- Eszedbe ne jusson lemondani – szakította félbe a gondolataimat Louise. – Apád sose fog rájönni.

Számomra is meglepő módon hirtelen pánikolni kezdtem. Úgy éreztem, nem helyes, amit teszek, hogy haza kellene mennem, hogy tanulnom kellene, hogy nincsen jogom önálló döntéseket hozni, hogy nincs jogom létezni.

- De mi van, ha… ha csak azért hívott el, hogy … azt tegye velem? – apám korán felvilágosított arról, hogy minden fehér fiúnak csak azon jár az agya.

- Nyugi, Ryan nem olyan – sóhajtotta Louise. – Sietnünk kéne, mindjárt becsöngetnek. Hol leszünk spanyolon? Jut eszembe, mit akarsz felvenni?

- A nagy nyelvi teremben leszünk – válaszoltam, aztán lassan a második kérdés is eljutott az agyamig. – Ööö… hát, gondoltam, ezt – mutattam egyszerű farmeromra, fekete pólómra és tornacipőmre.

- Ezt??? – Louise szinte láthatóan elsápadt. – Úgy tűnik, semmit sem vettél át a stílusérzékemből, hiába vagyunk jó barátok tök régóta… nincs valami más ruhád?

Tény, hogy az egész iskolában Louise-nak voltak a legjobb ruhái: az édesanyja egy divatmagazin főszerkesztője volt, az apja meg valami nagy cég igazgatója.

- Akkor mondd meg, mégis mit vegyek fel? – támadtam neki dühösen. – Talán a burkát, amit a nagyi küldött nekem?

- Higgadj le – rázta meg a haját Louise. – Figyelj, az idődbe bőven belefér, ha hazajössz hozzánk, rád adok valamit, kisminkellek, és úgy mész a moziba.

- De ez helytelen! Apám észreveszi!

- Ugyan, túlbecsülöd – húzta el a száját Louise. – Apád életében évek óta nincs nő. Amúgy és átveszed a ruhádat, lemosod az arcod... légy már egy kicsit lazább!

- Hát… ha muszáj.

- Muszáj bizony! Különben véged! – fenyegetett meg Louise az ujjával.

Ebben a pillanatban a csengő éles hangja hatolt át a levegőn.

- Jaj, ne! – kiáltottam fel. – Nem igaz, hogy megint elkésünk!

A spanyoltanárnő, Ms Dominguez már az első spanyolon kipécézett minket. Hiába írtam én folyton A-t, és hiába volt Louise-nak is meg a stabil C+, állandóan kritizált és lekicsinyelt minket. Ő volt az egyetlen tanárunk, aki a késésért büntetőházit sózott a nyakunkba.

…

Az egész napom nyugtalanságban telt el. Az órákon képtelen voltam odafigyelni, csak kis szíveket és R betűket firkálgattam a füzetembe. Aztán gyorsan ki is radíroztam őket… mi van, ha apámnak eszébe jut belenézni a táskámba?

A legutolsó óránk angol irodalom volt. A tanárunk, Mrs Pant túlbuzgóan és lelkesen magyarázott – úgy tűnt, az óra soha nem akar véget érni.

Olyannyira belemerültem az ábrándozásba, hogy az óra végét jelző hangzavarra sem riadtam fel. Louise-nek kellett karonfogva kirángatnia a teremből, és fellökdösnie a buszra.

- Ma Harper nálunk száll le – közölte ellentmondást nem tűrően a sofőrrel. – Együtt ebédelünk, aztán megy csak haza. Igen, az édesapja tud róla.

Bambán ültem Louise mellett egész úton, ő pedig hiábavalóan próbálta felhívni magára a figyelmemet a csivitelésével. Már észrevettem, hogy Ryan nincs a buszon – és tudtam, hogy ha Louise-zal tartok, rálépek egy olyan útra, ami a züllés felé vezet, és ahonnan nincs visszaút.

Ugyanakkor a lelkem egy része nagyon is akart moziba menni aznap. Ki akartam öltözni, tetszeni Ryan-nek, kettesben vele lenni… örökre. Fogalmam sem volt, mit tegyek – úgy tűnt, most már nincs jó megoldás.

Louise-ék háza hatalmas volt – akárcsak Louise gardróbszekrénye. Miután megérkeztünk hozzájuk, első dolga volt belevetni magát a ruhái közé, míg engem leültetett baldachinos ágyára.

- Nagyon jó – bukkant fel öt perc múlva, ami alatt én a rengeteg, falon függő képet nézegettem. Mindegyiken Louise pózolt, különböző divatbemutatók modelljeivel együtt. – Rengeteg ruhát találtam neked. Mit szólsz ehhez az édes kis kékhez? – a felemelt ruhadarab olyan rövid volt, hogy még egy Barbie baba is szégyenkezve viselte volna.

- Soha! – közöltem rémülten.

- Hát jó, ha nem tetszik… mit szólnál ehhez a fekete felsőhöz, meg esetleg valami jó kis leggings?

- Louise! – sóhajtottam fel. – Nem az a célom, hogy olyannak nézzek ki, mint aki akármire kapható.

- Rendben van, rendben van! – védekezett Louise. – Szóval ha jól értem, csak egy hagyományos, unalmas darab kéne?

- Ha lehetséges – mosolyodtam el halványan.

- Hajjaj, nem biztos, hogy olyannal is rendelkezem…

A pesszimizmus ellenére egy óra múlva a mozi előtt már egy általam is elfogadhatónak ítélt vörös bársony hosszú ruhában várakoztam. Louise szülei hoztak el autóval, és barátnőm még mielőtt visszaült volna a jókora limuzinba, biztatóan megpuszilt.

- Nyugi, nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe. – Gondolok majd rátok… szorítok, hogy jól kijöjjetek egymással.

- De biztos, hogy…?

- Apád nem jár moziba, ergo nem fog észrevenni.  A szomszéd utcában várunk majd rád, nálunk átöltözöl, és hazaviszünk. Ha ebből bajod származna, én fogok elbeszélgetni az apáddal.

Csak bólogatni tudtam – nem akartam Louise-t megsérteni azzal, hogy apám valószínűleg azonnal kihajítani, amint megpróbálna szót emelni az érdekemben.

- Hát akkor… sok sikert! – és Louise máris szülei autójából integetett vissza. Ahogy a hatalmas jármű elhajtott, rádöbbentem: mivel nem ismerem a hazafelé vezető utat, innen már nem visszakozhatok. Bár jobban belegondolva: nem is akartam visszalépni.

Ryan természetesen nem késett – sőt, a megbeszéltnél fél órával hamarabb érkezett.