2.

- Hát te? – hirtelen még köszönni is elfelejtettem, annyira meglepett, hogy már ott volt.
- Hát én találkoztam az egyik ismerősömmel a környéken, de hamar lelépett, szóval itt maradtam – magyarázta.
Őrületesen helyes volt, a térdem meg épp ekkor kezdett kocsonyássá válni. Féltem, hogy máris kifogytunk a szóból. Forróság öntötte el a fejemet.
- Ööö… izé. Na és… és hogy telt a napod? – kérdeztem, közben pedig elátkoztam magam, amiért itt bénázok.
- Jól – nézett rám furán Ryan –, és neked?
- Hát… ööö… nekem is. Igen – kezdtem magam totálisan idiótának érezni. – Bemegyünk?
Csak bólintott. Alig váltottunk pár szót, míg a mozihoz értünk. Ott Ryan átvette a két jegyet, az utolsó sorba szóltak. Még volt tíz percünk kezdésig.
- Remélem, nem gond, ha nem veszünk pattogatott kukoricát meg ilyesmiket – pillantott rám Ryan.
- Nem… nem igazán szeretek csörögni velük film közben – ráztam a fejem.
- Én is így vagyok ezzel – mosolyodott el. – Máris van egy közös pontunk.
A film kezdetéig beszélgettünk, lassan kezdtem hozzászokni a fiútársasághoz. Persze nem volt felhőtlen még ez a rövid idő sem, hiszen a lelkiismeretemet egyre inkább bántotta azt, hogy hazudtam otthon. Az volt az érzésem, hogy mindez nem maradhat titokban, túl sokan tudnak róla.
A történet, amit nézni kezdtünk, erősen emlékeztetett a saját helyzetemre. A film egy lányról szólt, aki egy rangján felüli fiúba szeret bele. Persze mindenki meg akarja akadályozni a boldogságukat, de ők ellenállnak, végül pedig elérik, amit annyira akarnak, s még a szigorú apa is belemegy a frigybe. Az én jövőm azért nem lesz ennyire kiszámítható – nagyjából háromnegyed órával a film kezdete után döbbentem rá erre igazán.
Eleinte kellemes volt Ryan mellett üldögélni, néha egymás fülébe sugdostuk a filmhez kötődő megjegyzéseinket, ezzel kicsit felingerelve az előttünk ülő testes pasast. Úgy viselkedtünk, mint minden tizenéves… mint azt már említettem, eleinte. Szinte teljesen sikerült magam elengedni, mikor valami fura érzés szállt meg. Ezután néhány másodperccel pedig Ryan keze volt a combomon.
Nem tudtam, hogy mit kell ilyenkor csinálni, de valahogy éreztem, hogy ezzel még nem fejeződött be a fiú kis magánakciója. Márpedig én nem akartam semmit, csak megnézni a filmet, beszélgetni, nevetni… semmi mást.
„Minden fiú a szexet akarja…” – hallottam apám hangját a fejemben.
„Nyugi már, teljesen természetes, hogy közeledik hozzád.” – válaszolt gondolatban Louise.
Vettem egy mély levegőt, próbáltam megnyugodni. Talán túlreagáltam… hiszen még egy fiú sem ért így hozzám ezelőtt. S mégis, ott volt az a kis hangocska az elmémben, ami folyton azt ismételgette, hogy ez még korai, ennek még nem szabadna idáig fajulnia…
Végül úgy döntöttem, elsiklok a dolog felett. Kicsit mocorogtam, de Ryan nem vette a lapot. Öt percen belül elkezdte simogatni a combom. A sötétben tágra nyílt a szemem, erősen megmarkoltam az ülés karfáját, s a képernyőre meredtem.
Nagyon koncentráltam arra, hogy kizárjam a külvilágot, s ezáltal még negyed óráig el tudtam viselni, hogy Ryan a nyakam és a térdem között végigtapogat. De mikor úgy tűnt, komolyabb lépésekre készül elszánni magát, nálam betelt a pohár. Úgy terveztem, hogy felállok és fensőbbséges arckifejezéssel, némán kivonulok a teremből. Nem így történt, mire a kijáratig eljutottam, összesen háromszor botlottam el különböző dolgokban, ráadásul Ryan és sietősen követett, s kérdő tekintetekkel bombázott.
Mikor végre kiértem a friss levegőre, sóhajtottam pár mélyet, de csak ekkor vettem észre, mennyire pánikba estem a film alatt történtek miatt. Kint már koromsötét volt, s fáztam is. Már indultam volna a buszmegálló felé, mikor valaki hátrarántott. Ryan volt az.
- Mi baj van, Harper? – nézett rám érdeklődően – talán valami rosszat tettem?
- Ryan – fordultam vele szembe – figyelj. Ez volt életem első randija. Nem mondom el, mennyi kockázatot vállaltam miattad, igazából teljesen mindegy. Azt vártam, hogy majd… ismerkedünk meg… beszélgetünk, mit tudom én! Erre te letapizol a film alatt!
- Hát… ismerkedtem a testeddel – vont vállat.
- Ne haragudj, de a testem még nincs ilyesmire felkészülve, csak a lelkem!
- Tizenhat éves vagy, Harper!
- Igen, még csak tizenhat vagyok! De téged az sem érdekel, hogy mi a kedvenc együttesem vagy, hogy mit gondolok rólad! Téged csak egyetlen egy dolog érdekel! Igaza volt apámnak! Minden fiú azt akarja!
- Hogy… mi? – úgy pillantott rám, mintha teljesen megőrültem volna.
- Hallottad.
- Harper… - ragadta meg a kezemet. – Figyelj…
- Nem érdekelsz – rántottam ki a tenyeremet a szorításából. – Hagyj békén! Azt hiszem, hiba volt idejönni veled…
- Igazán?
Nagyon nem tetszett Ryan pillantása. A szemében sátáni vörös izzás gyúlt ki – legalábbis nekem úgy tűnt. Hirtelen elhatározással körbenéztem a sikátorban, megláttam a kijáratot, és futva elindultam. De már sosem értem el oda.
Ryan utánam kapott, és kitekerte a karomat. A fájdalomtól reszketve tűrtem, hogy maga alá rántson, aztán újult erőre kapva vadul rugdosni kezdtem. Ryan türelmetlenül fejbe vágott, mire felsikoltottam, és minden elhomályosult előttem. Hallottam, ahogy a ruhám eleje egy erőteljes rántástól szétszakad. El akartam menekülni, de képtelen voltam megmozdulni… még utolsó felsikítottam, aztán hagytam, hogy a feketeség magába fogadjon.
- Hé, haver! – hallottam egy hangot a távolból. – Mit csináltok ott?
- Semmi-közöd-hozzá! – lihegte Ryan. A távolból gyors lépések közeledtek.  Egy utolsó erőfeszítéssel kinyitottam a szemem, és egy felém hajló, kedves arcot pillantottam meg, aki rögtön ki is úszott a látómezőmből.
- Engedd el a hölgyet! – vetette oda Ryan-nek.
- Te csak ne utasítgass! – fortyant fel az. – Tűnj el innen!
- Hé, lassan a testtel! – ismeretlen védelmezőm behúzott egyet Ryan-nek, ha jól láttam, engem pedig lefektetett a földre. Néhány vadul hangzó csattanás után Ryan elvonult – természetesen nyomdafestéket nem tűrő káromkodások kíséretében. Félúton még hátrafordult, és valami olyasmit sziszegett, hogy „Megbánod még ezt a mai estét, Harper, és apád nagyon nem fog örülni, ha megtudja, mit csinált a kicsi lánya.”.
- Jaj, ne! – ültem fel.
Az ismeretlen fiú aggodalmasan letérdelt mellém. Most láttam csak, hogy vékony arcát göndör, barna haj övezi. Korombéli lehetett. Barna szemei féltően szegeződtek az arcomra. Hirtelen elszégyelltem magam zaklatott kinézetem miatt.
- Mi az? – kérdezte.
- Az apám… - nyögtem. – Soha, de soha nem tudhatja meg, mi történt itt ma este…
- Nyugi – vigyorodott el. – Én aztán nem fogok árulkodni… Harper?
- Aha – bólintottam. – Téged hogy hívnak?
A fiú kicsit furcsállóan nézett rám.
- Igazából nem fontos – legyintett.
- De… de mit keresel itt?
- Hát, igazából itt lakom, az egyik házban… - gondolkodott el. – Csak kijöttem a hátsó kertbe, és valami dulakodást hallottam. Elindultam, és… most itt vagyok.
- Nem is jöhettél volna jobbkor – sóhajtottam.
- Hazakísérjelek? Nem akarom, hogy mindenféle alakokkal fuss össze.
- Dehogyis – ugrottam fel. – Úgy értem, nagyon kedves tőled, de nem haza mennék.
- Hanem? – vonta fel a fél szemöldökét.
- A barátnőmhöz. Hivatalosan most ott vagyok, tudod…
- Ja – vigyorodott el csibészesen.  – Akkor odamegyünk. Jól vagy?
- A körülményekhez képest igen. Tudok járni, ha erre gondolsz.
- Autóval akartalak vinni.
- Mi? Te… neked… te tudsz vezetni?
- Persze. Miért, túl fiatalnak tűnök?
- Háát… – mosolyodtam el.
- Inkább ne válaszolj – segített fel. – Várj itt. Megpróbálok behajtani ide, hogy keveset kelljen gyalogolnod, jó?
A falnak támaszkodva vártam rá. A tüdőm rettenetesen szúrt, és a fejem is lüktetett ott, ahol Ryan megütött – de ettől eltekintve megvoltam.  Magamban eldöntöttem, hogy ha apám nem vesz észre rajtam semmit, akkor apák napjára a szokásosnál nagyobb csokrot kap majd tőlem.
Ebben a pillanatban állt meg előttem egy autó. Gyorsan becsusszantam el az anyósülésre.
- Hű, jó kis autód van – suttogtam lenyűgözve. Az ifjú sofőr büszkén kinézett az ablakon, és rátaposott a gázpedálra. Kissé túl erőteljesen – majdnem nekimentünk a szemközti falnak.
- Hű, bocsi – sandított rám a fiú bocsánatkérően. – Amúgy találsz zsepit a kesztyűtartóban. Nagy, százas csomagokban – majdnem mindenre allergiás vagyok.
-  Csak nem? – kuncogtam el magam, és elővettem a zsebkendőt. A hófehér papírhalmok között kutatva egy CD-re akadtam.
- Ez mi? – tartottam a fény felé. – Milyen brothers?
- Áh, semmi, semmi – a fiú gyorsan elvette a kezemből. – Nem érdekes. Nem is az enyém… a kishúgom kedvenc zenekara.
- Vagy úgy – dőltem hátra.
- Hova is megyünk voltaképpen?
Miután megmondtam a címet, néma csendben autóztunk tovább. A fiú néha elkezdett mondani valami, de miután látta elgyötört, halálosan fáradt arcomat, minden alkalommal inkább csöndben maradt.
Alig fél óra múlva Louise-ék háza előtt álltunk.
- Szóval ez volna az – mutattam ki az ablakon.
- Biztos? Nem lehet, hogy összekavarodtak az emlékeid, vagy valami? – kérdezte megmentőm. Miután pislogás nélkül meredtem rá, vállat vont. – Jól van na, csak viccelődtem. Várj, segítek kiszállni.
- Egyedül is ki tudom nyitni az ajtót – értetlenkedtem.
Heves tiltakozásom ellenére a fiú feltámogatott a pár lépcsőfokon, és mielőtt még megnyomta volna helyettem a csengőt, a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül menjek el orvoshoz, és nézessem meg magam, nehogy valami súlyos belső sérüléstől szenvedjek. Engedelmesen bólogattam, ő pedig szemlátomást megkönnyebbült.
Louise az első csengetésre előkerült. A résnyire kinyitott ajtón kikukucskálva döbbenten meredt rám, amikor azonban meglátta útitársamat, a szemgolyói labdaméretűre tágultak. Imádkoztam, hogy ne kezdjen hosszas csacsogásba, akármilyen helyesnek találja is a fiút – és imám meghallgattatott. Louise némán bekísért, a háta fölött azért gyorsan megköszönte a fiúnak a fuvarozásomat. Csendben kísért fel a szobájába, és adott új ruhát. Ezt szerettem annyira Louise-ben: észrevette, ha képtelen voltam megszólalni, és nem is tett fel felesleges kérdéseket. Nem tudom, milyen mesét adott be az anyjának, de ő sem szólt egy szót sem vastag sminkréteggel fedett arcom láttán – amire azért volt szükség, nehogy apám észrevegye a zúzódásokat.
Mindez egyébként felesleges óvintézkedésnek bizonyult: apám és öcsém már régen aludtak, amikor hazaértem. Felosontam a szobámba, és leroskadtam az ágyamra. Ruhástul aludtam el, és utolsó értelmes gondolatommal azon töprengtem, vajon ki menthetett meg.