3.

Éjjel nyugtalanul aludtam. Nem tudtam rájönni, mi nyomja annyira a lelkem. Reggel a szokásosnál korábban keltem, de kihasználtam az időt: megmosakodtam és megpróbáltam az arcbőrömet elviselhető színűre varázsolni. Az eredmény rémes volt, de nem foglalkoztatott különösebben. A bordáimból jó néhány megrepedhetett az este folyamán – legalábbis a minden lélegzetvételnél belém nyilalló fájdalom erre engedett következtetni.

Nagy nehezen felvettem egy farmert és bő pulcsit, aztán bedobáltam a cuccaimat a táskámba és lesiettem a konyhába, hogy egyek valamit.

Ahogy megláttam apám dühtől lila fejét, rögtön rájöttem, mi a gond.

- Nem jöttél haza este – csak ennyit mondott halkan, fenyegetően.

- Igen, apa, bocsi… öö…

- Hallgatlak.

- Én csak… Louise-zal olyan gyorsan telik az idő… ne haragudj – nem vagyok valami jó hazudozó.

- Nem ismerek rád. Először fordul elő, hogy elmaradsz itthonról. Először, de biztosíthatlak afelől, hogy utoljára. Ma érted megyek a suliba, rögtön tanítás után. És ezt megcsináljuk minden nap, egészen addig, míg nem tanulsz a leckéből.

- Már tanultam belőle. Tényleg, soha többé nem kések. Megígérem – kétségbeesetten próbáltam menteni magam, bár tudtam, hogy igazából hiába.

- Az iskola előtt foglak várni – nézett rám apám ellentmondást nem tűrően – és nem. Louise nem jöhet át.

Legszívesebben tányérokat csapkodtam volna a falhoz. Két oka volt, hogy nem tettem meg. Az egyik a karomat átjáró fájdalom. A másik a józan eszem. Szó nélkül meredtem Dariusra, aki épp megpróbált egyszerre magába tömni egy zsemlét. Elfelejtett megfésülködni, göndör fekete haja fél oldalt a fejére lapult.

- Most megyek – motyogtam. – Sziasztok.

Apám vetett rám még egy ingerült pillantást, de a dolog szerencsére ennyiben maradt. Viszont legalább a fejem különös színezetét nem vette észre. Harper vs. Apa 1:1.

Egyszerre értem a busszal a megállóba. Louise már a megszokott helyén ült, meglepetten nézett rám.

- Azt hittem, ma otthon maradsz.

- Milyen indokkal? – húztam fel a szemöldököm.

- Oké, ott a pont. De akkor is. Hogy vagy?

- Áh, semmi bajom. Kicsit fáj itt-ott, de túlélem. Komolyan – láttam rajta, hogy nem kifejezetten hisz nekem. – Ne nézz már így rám!

- Jó, bocsi – emelte fel a kezeit védekezően –, ne egyél meg. Egész jól eltüntetted a zúzódásaidat.

Nem figyeltem rá, Ryan ugyanis épp ekkor ment el mellettünk. Rám se pillantott.

- Van még pofája egy légtérben tartózkodni normális emberekkel? – ez Louise volt, méghozzá meglehetősen hangosan.

- Fogd már be! – szóltam rá – Azt sem tudod, mi történt tegnap!

- De vannak sejtéseim… és ezeket az is igazolja, hogy tegnap még csak nem is Ryan furikázott el hozzánk, hanem…

- Elég volt! – fogtam be a fülem – Hagyd abba!

- Befoghatod a füled, attól még te is tudod, hogy nekem van igazam! Ugye tudod, hogy néha egészen elviselhetetlen vagy?

Ezek után egész nap nem szóltam hozzá. Nem akartam még többet veszekedni, ráadásul egyre erősödő fejfájás kínzott. Az volt az érzésem, hogy mikor Ryan megütött, agyrázkódást kaphattam. Tudtam, hogy el kéne mennem a dokihoz, de azt már annál kevésbé, hogy mit mondjak apámnak a dologgal kapcsolatban.

Az idő iszonyú lassan telt, de még akkor sem nyugodhattam meg, mikor kicsöngettek az utolsó óráról. Csigalassúsággal pakoltam össze a cuccaimat és mentem ki a suliból. Apám az ajtóban várt. Reméltem, hogy a jelenetet, melynek során végigkísér a kocsinkig vezető néhány méteren, senki nem látta. Legfőképp Ryan nem.

De egyáltalán – mit érdekel engem Ryan? Megpróbált megerőszakolni.

- Apa – köszörültem meg a torkom, mikor az autó motorja felbúgott.

- Tessék.

- El tudnál vinni a St. Mary kórházba? Öö… elestem tesin és bevertem a fejem… azt mondták, nézessem meg, lehet, hogy agyrázkódás vagy valami…

- És engem miért nem hívtak fel emiatt?

- Hát… azt mondtam nem komoly. De most már tényleg kezdem rosszul érezni magam – nem csak a fejem fájt, a gyomrom is kavarogni kezdett és a hátam is készült szétmenni.

- Rendben, elviszlek – bólintott.

- Oké – dőltem hátra megkönnyebbülten – köszi.

Húszpercnyi autókázás után érkeztünk meg a kórházhoz.  A hatalmas, betonszürke épület fenyegetően magaslott felém – vajon itt rájönnek, hogy hazudtam az apámnak, és nem is tesin ért valamiféle baleset? Sosem jártam még itt, és most valamiért úgy éreztem, rossz döntés volt elhurcoltatni magam.

Beléptünk a kihalt előcsarnokba. Apám is elég bizonytalanul kapkodta a fejét – az anyám halála óta nem járt itt. Egy pillanatig azt vártam, hogy hirtelen könnyezni kezd, vagy vadállati üvöltésben tör ki, de semmi ilyesmi nem történt. Egyszerűen odakísért a recepciós pulthoz, és megkérdezte, merre kell mennünk.

Egészen a harmadik emeletig kellett feltornáznom magam. Azt hittem, a szemem előtt elhomályosuló lépcsősornak sose lesz vége. Amint felértünk, leroskadtam egy székre, és próbáltam mélyeket lélegezni. Tudtam, hogy ha elájulnék, apám első gondolata az lenne, hogy „tudatmódosító szereket” használok, és a traumatológia helyett azonnal elcipelne a toxikológiára.

Ebben a pillanatban nyílt ki egy ajtó, amelyen a „Dr. Garrett” felirat ékeskedett. Egy ősz hajú, alacsony bácsi dugta ki rajta a fejét.

- Harper Keshwani – sipította valószerűtlenül vékony hangon.

- Megyek – ugrottam fel a kelleténél kissé gyorsabban. A világ egy pillanatra megint összezavarodott előttem. – Nyugi, apu, megoldom egyedül – mosolyodtam el biztatóan, amikor megláttam, apám milyen szerencsétlenül álldogál a székem mellett.

- Menj csak – sóhajtott fel. – Remélem… remélem, semmi komoly bajod nincs.

- Miss Keshwani, kérem – Mr Garrett türelmetlennek tűnt.

- Megyek már – siettem felé. Becsusszantam a résnyire nyitott ajtón, és felültem a magas vizsgálóasztalra.

Az orvos maga először a kis pult mögé ült, és amíg felvette az adataimat, nekem jutott időm körbenézni. A rideg fehér falak egyhangúságát csak néhol törte meg egy-egy girbegurba gyerekrajz. Az egyik sarokban régi üvegszekrény állt, tele spatulákkal és egypár hasonló aprósággal.

- Szóval, Miss Keshwani, miért fáradt ide? – Mr Garrett felállt, és öregesen mellém totyogott.

- Háát, bevertem ma a fejem tesin… - csak az járt a fejemben, hogy sose tudtam jól hazudni. – Azóta folyton fáj, meg szédülök és hányingerem van…

- Értem. Azt hiszem, ez agyrázkódás lesz. Azért elvégeznék egy-két rutinvizsgálatot. Kap rendesen levegőt? – bólintottam, de ő ennek ellenére elővette a sztetoszkópját. Tudtam, hogy végem. Mr Garrett figyelmét természetesen nem kerülték – nem kerülhették – el a zúzódásaim. Pár perccel később felnézett, és figyelmesen végigtekintett rajtam.

- Biztos benne, hogy testnevelésórán történt valami kis baleset? – kérdezte.

Jaj, istenem!

- Igen … leestem a… korlátról, vagyis a… - suttogtam teljesen elveszetten. – Kérem… - tettem még hozzá kétségbeesetten.

Mr Garrett lassan vette le a sztetoszkópot a nyakából, és szándékosan nem nézett az irányomba. Olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy a fémes íz bejárta a szájpadlásomat, miközben az orvost szuggeráltam. Ha mindent be kéne vallanom, ezer százalék, hogy elmondja apámnak, én pedig a jövő héten valami hagyományos mohamedán esküvőn találnám magam – menyasszonyként…

- Nos, hát ha így áll a helyzet… – harákolta Mr Garrett. – Egypár napra bent kell tartanunk, hogy meggyőződjünk róla, nincs semmi szövődményed, de egyébként semmi komolyabb baj nem történt. Agyrázkódás, és három bordád megrepedt… semmi olyasmi, amit az idő és egy kis pihenés rendbe ne hozna – azzal a zsebéből előhúzott egy lapot, és ráfirkált valamit tipikus, olvashatatlan orvos-írással. – Menjetek le a második emeletre, és a fekvőosztályon adjátok ezt oda a főnővérnek. Ha jól sejtem, két-három éjszakánál többet nem fogsz itt tölteni.

Végre megtaláltam a hangomat.

- Köszönöm.

- Ez a kötelességem – mosolygott rám Mr Garrett, és kinyitotta előttem az ajtót.

- Mi az, Harper? Doktor úr, hogy van a lányom? Meg kell műteni? – apám arca enyhén zaklatottnak tűnt.

- Nyugodjon meg, Mr Keshwani. A lányának enyhe agyrázkódása van, és pár napig bent kell tartanunk, de valószínűleg nem esett komoly baja. Néhány bordája elrepedt, de nem törés, szépen össze fognak forrni. Kérem, fáradjanak le a második emeletre.

- Hálásan köszönöm, doktor úr…

- Ugyan, ugyan, csak a dolgomat tettem. Na, menjenek csak, menjenek…

Alig félóra múlva egy ablak melletti ágyban hevertem, hófehér kórházi pizsamámban. A kórteremben összesen tíz ágy állt, de csak én és egy folyamatosan alvó, negyven év körüli nő feküdtünk bent. Apa hazament, hogy ellássa Dariust, de azt ígérte, az este még benéz hozzám, és hoz valamit, hogy ne unjam szét magam.

Bár nem mondtam neki, igazából jólesett ott heverni, és csak bámulni a semmibe. Az ablak a kórház kihalt parkjára nézett, és most, hogy semmire nem kellett figyelnem, önkéntelenül is végigjátszottam magamban az előző este történteket. Még mindig nem értettem, hogy került a képbe az a fiú: mit keresett ott? Miért mentett meg? És hogy hívják? Még csak meg se tudtam köszönni neki, amit tett… ebben a pillanatban felcsipogott a telefonom – Louise írt.

„Hali, elmentél végre kórházba??” Tudtam, hogy gyors választ vár.

„Ja, itt fekszem bent. Pár napig még megfigyelnek, de nem történt semmi komoly.” A válasz Louise szokásos rekordsebességével érkezett.

„Az tökjó:D. Najó, meglátogatlak. Félóra múlva, oké???”

„Louise, tilos meglátogatnod! Nem akarom, hogy miattam kerülj bajba!”Teljesen megrémültem. Louise képes, és beszökik… ő ugyanis gyerekes dolognak tartotta a szabályok betartását. Mindig mindent akkor és úgy csinált, ahogy és amikor akart – még ha ezzel ki is vívta néhány tanár ellenszenvét.

„Nem érdekel, RÓLAD van szó. Nem hagyhatom, hogy unatkozz:P. Indulok.” Ennyi. Most már úgyse tudtam megakadályozni. Újból kibámultam az ablakon. Ősziesen aranyló fák, alattuk az ezerszínű avar… volt egy olyan érzésem, hogy elaludtam, hirtelen ugyanis arra riadtam fel, hogy egy apró, színes ruhákba öltözött alak vág át a parkon. Még ekkora távolságból is felismertem Louise-t. Tényleg képes volt eljönni ide, csak hogy felvidítson… melegség öntötte el a szívemet.

Pár perc múlva nyílt az ajtó, és Louise csörtetett be rajta. A teremben fekvő nő meg se moccant a zajokra.

- Jaj, szia, Harper – telepedett le mellém Louise. – Hogy vagy? Tényleg minden oké?

- Persze – néztem rá komolyan. – A tegnap estét leszámítva oké vagyok. Meg hogy most egy ideig nem mehetek sehova suli után… még hozzátok se.

- Te jó isten! – kapta a kezét a szája elé. – Ezt nem is mondtad!

- Hát igen, valahogy nem… nem került szóba – nem akartam azt válaszolni neki, hogy nem is nagyon beszéltünk egymással aznap.

- Na jó, és a tegnappal mi van? Megköszönted már neki, hogy megmentett Ryantől?

- Nem. Mielőtt megkérdeznéd – folytattam gyorsan, mert láttam, hogy közbe akar szólni –, egyszerűen csak azért nem, mert fogalmam sincs, hogy ki ő. Ugyanis nem mondta meg a nevét, és semmit sem tudok róla. Talán csak azt, hogy merre lakik… ha kikerülök, lehet, hogy megpróbálom megkeresni.

Louise tátott szájjal bámult rám.

- Hogyhogy… - kezdte. – Hogyhogy nem tudod, hogy…

A főnővérnek sikerült a lehető legalkalmatlanabb pillanatot kiválasztania a vizitre. Belépett, és először unott képpel pillantott végig a kórtermen. A rutin majdnem elhitette vele, hogy csak a lábadozó betegek vannak ott – aztán mégis észrevette a betolakodót.

- Azonnal távozzon, kisasszony! – meredt harcias képre Louise-ra, akinek azonban már megvolt a megfelelő válasza:

- Csak a leckét hoztam el Harpernek!

- Füzetek és iskolatáska nélkül? – sajnos a főnővér túl jó megfigyelő volt.  – Kifelé! Harpert csak holnaptól lehet meglátogatni!

- Igenis, maga lelketlen! – szájalt vissza Louise. – Ha nem tudná, fontos megbeszélnivalónk van.

- Képzelem – horkant fel a főnővér. – Most aztán tényleg tűnés.

Louise kelletlenül felkászálódott az ágyam széléről, és lassan elcsoszogott az ajtóig. Mielőtt kilépett, hátrafordult, és megfejthetetlen pillantást vetett rám. Hosszú barátságunk alatt először fordult elő, hogy nem tudtam, mit akar üzenni. Mit jelentett az a tekintet? Szánalom volt benne? Sajnálat? Kíváncsiság? Értetlenség? Sürgetés? Fogalmam sem volt.

A főnővér becsukta utána az ajtót, és az ágyamhoz sietett.

- Kérem a telefont – közölte mereven. – Magának legfőképpen nyugalomra van szüksége, ezért tartjuk itt.

Hirtelen megint megingott előttem a világ. Képtelen voltam ellenkezni, pedig akartam. Ehelyett egy szó nélkül nyújtottam oda a mobilomat – önként megszakítottam a kapcsolatomat a világgal.

Miután a nővér kiment, fáradtan hátradőltem. Bár kimerült voltam, nem tudtam elaludni. Meg kellett várnom apám látogatását, aki néhány régi könyvemet hozta el – még véletlenül sem olyat, ami lekötne – és zavartan próbált valami értelmes társalgást kezdeményezni. Hiába sajnáltam, nem volt erőm a beszélgetéshez. Alighogy elment, máris elaludtam – nyugtalan álmomban Ryan és az ismeretlen fiú verekedtek egymással egy másik sötét sikátorban. Az éjszaka folyamán vagy nyolcszor riadtam fel, de sose tudtam békésen aludni két percnél tovább.