- Micsoda?! – üvöltötte Louise teli torokból a telefonba, miután beszámoltam neki a történtekről.
- Jól hallottad. És még valami… öhm… - egy pillanatig haboztam – megadta a mobilszámát.
Barátnőm olyan hangosan sikoltott fel, hogy el kellett tartanom a fülemtől a készüléket – mintha azt közöltem volna vele, hogy egy teljes Dior-kollekciót készülök nekiajándékozni minden ok nélkül.
- Jesszus! Harper! Harper! HARPER!
- Louise, Louise, Louise?
- Fel… kell… hívnod! – nyögte ki levegő után kapkodva.
- Nem – jelentettem ki határozottan. – Louise, már mondtam ezerszer…
- De hát odavan érted!
- Ezt meg honnan veszed? – értetlenkedve ráztam a fejem, de rögtön megbántam ezt az elhamarkodott cselekedetet, amint újból régi ismerősként üdvözölhettem a szemem elé úszó színes foltokat.
- Értek az ilyenekhez, szívem – mondta büszkén a lány. – Jaj, tuti meg fog még látogatni a kórházban, úgyhogy viszek neked valami normális ruhát, meg…
- Állj már le, kérlek! Nem fog felkeresni… különben is, engem nem különösebben nem is érdekel. Nem… nem az esetem. – Örültem, hogy telefonon beszélünk, így legalább nem látta, hogy belepirultam ebbe az óriási hazugságba.
- Aha, persze. Tudom, te a rosszfiúkra buksz – jegyezte meg Louise csípősen.
- Hé!
- Jó, bocs. Csak olyan idegesítő, hogy olyan vagy néha, mint valami apáca. Semmi igényed nincs arra, hogy legyen melletted valaki, aki szeret?
- Te szeretsz, nem?
- Persze, de én nem erre a fajta szeretetre gondoltam. Hanem szerelemre. Idővel úgyis szükséged lesz… dolgokra, amiket a szerelmeden kívül más nem tud majd megadni neked.
- Ki beszélt itt szerelemről?
- Jajj – Louise mélyet sóhajtott. – Javíthatatlan vagy. Na mindegy. Egy szó, mint száz, én, mint legjobb barátnőd, megtiltom neked, hogy semmibe vedd és elfojtsd mindazt, amit ez iránt a fiú iránt érzel. Hidd el nekem, ellenkező esetben előbb-utóbb bele fogsz őrülni.
- Nekem te ne szabd meg mit tegyek és mit ne! – fojtogatta a torkomat a düh. – Ne mondd meg, mi a jó! A magam ura vagyok, Louise, nincs szükségem arra, hogy kioktassanak!
- Rendben, Harper. Rendben. De ne számíts a segítségemre, mikor majd depressziósan, egy késsel a kezedben ülsz majd a kádban vagy gyógyszereket tömsz magadba és… és… akkor már nem leszel a magad ura. Azt hiszed, apróság, de tudom jól, hogy többről van szó. Látom a szemedben, hallom a hangodban. Talán az eszed még mást mond, de…
- Hagyd abba! – hörögtem a telefonba levegő után kapkodva, s vadul törölgettem a könnyeket a szememből. – Fogd be!
- Köszönöm, Harper. – Louise hangja szomorú volt. – Jólesik, hogy így bánsz velem. Tényleg.
Ennyi volt. Letette. Forrtam a méregtől. Miért csinál Louise mindig a bolhából elefántot? Könyörgöm, szó sem volt itt semmiféle szerelemről, meg sorsról. Mindösszesen úgy döntöttem, hogy fájó szívvel, de visszautasítom Nicket.
Lehet, hogy a barátnőm belelátott valami nem létezőt a dologba, de én nagyon jól tudtam, hogy köztem és egy világhírű zenész közt nem lehet semmi. Persze Louise, aki egészen más családban nőtt fel, mint én, ezt nem értheti. Egyszerűen nem értheti. Hiába okoskodik.
Hátradőltem az ágyban és zsebre dugtam a kezem. Végigsimítottam a gyűrött cetlit, amin a telefonszám volt. Nem fogom felhívni. Minél hamarabb kikerülök a kórházból és Nick sosem jön rá, hol lakom vagy hogy hova járok iskolába.
Többet nem volt időm rá gondolni, mert ekkor eszembe jutott, hogy ma még be fog ugrani apám egyik – természetesen muzulmán – munkatársának fia, akivel mellesleg egy hónapja találkoztam utoljára. Jóapám láthatott benne valamit, ugyanis gyakorta fényezte a fiút.
Már azt hittem, elfelejtette, ugyanis nem emlegette legalább két hétig – tulajdonképpen ezért volt bátorságom belemenni a randiba Ryannel. Ezen a reggelen azonban már hatkor felébresztett, hogy készüljek, mert Sahib érdeklődött hogylétem felől.
Mindenesetre nem jelenhettem meg egy szál pizsamában, borzas hajjal, tehát felkaptam a sminkkészletet, amit Louise felejtett ott, egy halom ruhát és elvonultam a kórházi folyosó végén található össznépi fürdőszobába.
Először a hajammal kellett valamit kezdeni. Kénytelen voltam összefogni, majd az egészet egy kendő alá rejteni, végtére is hívő muzulmán vagyok, vagy mi a szösz. Hagytam, hogy egy-két tincs kiszabaduljon. Nem nézett volna ki természetellenesen – ha nem a kórház falai közé vagyok bezárva éppen.
A zúzódásaim már eltűnőben voltak, így a sminkkel nem kellett sokat bajlódni. Ám a ruhák… a szinte lyukassá kopott farmer még hagyján, de a kötött, szúrós, szürke, hosszú nyakú pulóverben egy másodperc múlva úgy éreztem, hogy menten megfulladok.
Igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, s amint végeztem az utolsó simításokkal is, visszamentem a betegszobába, ahol az ágyamat szépen – és kényszeres mozdulatokkal – rendbe raktam. Leültem az ablak mellett álló székre és bámultam kifele, mikor jelenik már meg Sahib. Túl akartam esni ezen a találkozón, mihamarabb.
Kényszerítettem magam, hogy a várakozás hosszú percei alatt ne gondoljak a veszekedésre Louise-zal – évek óta ez volt az első vitánk, és tudtam, hogy most nagyon megsértettem a barátnőmet. Gusztustalanul viselkedtem, pedig csupán segíteni akart. Mélyeket lélegezve próbáltam visszaszorítani a torkom mélyéről felbugyogó ingerült sírást. Nem akartam, hogy Sahib zokogni lásson – jobb, hogyha egy muzulmán nő nem mutatja ki az érzelmeit férfiak előtt. Ahogy nagymamám mondaná: „abból nem lehet baj”, ha még a gondolataimat is megtartom magamnak. Szabad szerelemre – és olyan barátnőre, aki nem a sógornőm – pedig végképp ne is számítsak. Féltem, mi lett volna, ha ezt kereken közlöm Louise-zal; nyilvánvalóan felemlegeti az összes romantikus arab könyvet, és kijelenti, hogy szökjek el, meg hogy ma már a tradíciók nem is olyan fontosak. Szép érvelés lett volna, azzal az apró hibával, hogy Louise, akár a legtöbb amerikai, túlzottan idealizálta a Keletet. Az arab országok nem maga a Kánaán. A hagyományok még ma is élnek, talán erősebben, mint valaha.
- Miss Keshwani? – nyitott be ebben a pillanatban az ajtón egy nővérke. – Látogatója érkezett.
- Tudok róla – válaszoltam, és óvatosan kisandítottam a folyosóra a nővér háta mögött. Sahib tényleg ott álldogált, megilletődöttségében zsebre tett kézzel.
- Hát akkor magukra hagyom önöket, rendben? – a nővér elsietett, és én szemtől szemben álltam Sahibbal – vagyis ha sejtéseim nem csaltak, a leendő férjemmel.
- Helló, Harper – lépett be a terembe a fiú. 17-18 éves lehetett, nem sokkal idősebb nálam – apám rámutatott párszor, azért érdemes fiatal férfival összeházasodni, mert így én lehetek az első feleség, ami öregkoromban tiszteletet és megbecsülést jelent majd. Mindez érthető volt – de néha másra is vágytam, mint hogy én legyek egyszer a rangidős.
Sahib magas volt, és kisportolt alkatú. Barna bőre volt – gyanítottam, hogy az apja néhányszor elrángatta szoláriumba a múlt héten. Széles, barátságos arcáról óriási, mélyfekete szemek néztek rám. Az állán kis szakáll serkedt, pontosan ugyanolyan fekete színű, mint félhosszú, göndör haja.
„Kicsit hasonlít a haja Nickére” – gondoltam magamban, aztán rémülten az ajkamba haraptam. Ki kell vernem a fejemből azt a fiút!
- Sz-szia, Sahib – köszöntem inkább gyorsan, mielőtt még udvariatlannak nyilvánítana.
- Hát, nem… nem beszélgetünk egy kicsit? – azzal körbefordult, mintha azt várta volna, hogy valami értelmes társalgási téma eléugrik a falakról. – Allahra, te nem vagy egyedül?!
- Hogy? Ja, ő nem sok vizet zavar – bámultam a még mindig kómában heverő asszonyra. – Még nem ébredt fel azóta, hogy én itt vagyok. Egyszer sem.
- Lehet, hogy egy halottal raktak össze? – most már tisztán láttam az iszonyatot Sahib szemében.
- Ugyan már, nyugi. Sőt – emeltem fel a kezemet, amikor láttam, hogy közbe akar vágni –, nem is szállta meg semmilyen démon.
- Biztos? Hé, te ilyen szennyet olvasol? – Sahib most a tinimagazinra meredt. Úgy éreztem, képes lennék leütni, ha hozzá mer nyúlni – habár jobban belegondolva ehhez semmi jogom nem volt.
- Miről is akartál beszélgetni? – tereltem el gyorsan a témát.
- Ja, igen! – derült fel a fiú. – De nem megyünk ki a parkba vagy valami? Nem akarok itt mások füle hallatára… érted…
- Jéz… Magasságos, Sahib, ő kómában van! Nem hall semmit.
- A démonoknak vannak füleik – tájékoztatott Sahib ellentmondást nem tűrően.
Feladtam a harcot.
- Felőlem mehetünk is – sóhajtottam, és küzdöttem az ellen a boldogság ellen, ami akkor rohant meg, amikor Sahib megkönnyebbülten rám mosolygott.
Lehet, hogy jóképű – mert hogy az volt, azt még az én ódivatú ízlésemmel is észre kellett vennem –, de nem volt még a férjem, hogy hálás legyek minden egyes szaváért, és minden egyes pillanatért, amikor nem ütlegel.
Csendben sétáltunk le a lépcsőkön. Most, hogy volt a közelemben valaki, aki egy zuhanás esetén elkaphatott volna, fura módon egyáltalán nem szédültem meg. Amikor leértünk a földszintre, egyértelműnek éreztem, hogy nem mutatom meg Sahibnak a büfé felőli kijáratot, hanem inkább a főbejárattól indulva kerülünk egyet. Inkább nyolcszor körbejárom az egész épületet, minthogy egyszer is ugyanott legyek Sahibbal, ahol Nickkel voltam. Nem tudtam megindokolni, miért, de szentségtörésnek éreztem volna.
- Nem akarsz leülni a padra? – úgy tűnt, Sahib a muzulmán férfiakhoz képest szokatlanul udvarias és előzékeny. – Azt hallottam, beteg voltál. –Vagy csak szimplán nem akarja, hogy leendő felesége mindenki szeme láttára ájuljon el.
- Aham, köszi – telepedtem le. – Te nem ülsz mellém?
- Én? Nem, én majd… én majd térdelek.
- Térdelsz? Sahib, tökre nedves a fű meg minden…! – rémüldöztem, de Sahib tényleg letérdelt elém.
Ha ezt Nick csinálja, biztos romantikusnak találom, de Sahib inkább nevetségesnek tűnt. Egek, ha egész életemben egy énekes nyikhajhoz fogom hasonlítani a férjemet, megőrülök!
- Harper! – nézett rám Sahib fénylő szemekkel. – Tudom, mit akarok csinálni!
- Hát, ez nagyon jó… és? Már a céget is kiválasztottad, ahol dolgozni fogsz?
- Micsoda? – volt egy olyan érzésem, hogy Sahib nem is nagyon figyelt rám - ehhez kénytelen leszek hozzászokni életem hátralévő részében. – Neem, nem erről beszélek. Megtaláltam az életcélomat!
- Az se rossz – bólogattam. – És mi lenne az?
- El akarok zarándokolni Mekkába!
- Hű! – Őszintén szólva nem tartottam magam fanatikusan vallásosnak. Ünnepek – oké, kendő – oké (iskolában persze nem hordtam, de családi körben jobban szerettem, ha valami eltakar), de napi ötszöri imádkozás és évenkénti zarándoklat? Na nem!
- Ez sokat jelent Allah szemében!
- Kétségbevonhatatlanul. De mikor indulsz, meg ilyenek?
- Még fogalmam sincs – felelte nagy komolyan. – Meg kéne kérdezni egy asztrológust, hogy várjak-e a házasságomig vagy sem. Tudod, ennyire nem ismerem a vallási rituálékat – vagyis direkt végigolvastam ezért a Koránt, de sehol nem találtam erre vonatkozó rendelkezést.
- Ó, szóval nemsokára meg fogsz házasodni? – A hangom nyolc oktávnyit csúszott följebb.
- Igen, és Harper… úgy hallottam, te vitán felül erényes vagy.
- Hajjaj, ki pletykálhatott? – kuncogtam elpirulva. Le mertem volna fogadni, hogy nem ismerte Ryant.
- Ha… ha úgy esne, és megkérnélek – („Nehogy megkérje a kezemet!”-zakatolt a fejemben) – várnál rám, amíg visszajövök Mekkából?
Lánykérés átugorva. Végülis igaza van: úgysem szabad akarattal mondanám ki az igent, akkor meg minek szerepet játszani?
- Nos, úgy vélem… úgy vélem, ez természetes és érthető kérés – makogtam.
- Tudtam, hogy te megértesz! – ragyogott fel Sahib arca. – A Korán is azt mondja, hogy a hű asszony igazi kincs egy férfi életében.
- Hmm, valahogy ezt a részt mindig átugrottam – hebegtem halkan, de Sahib már nem is figyelt rám.
- Ne menjünk vissza? Nem lenne jó, ha megfáznál vagy ilyesmi történne veled.
- Tényleg nem örülnék neki – indultam meg a főbejárat felé.
- Állj, van itt egy másik bejárat is – vette észre a büfé felé vezető ajtót Sahib. – Lehet, hogy nem tesz neked jót, ha sokat gyalogolsz.
- Megeshet – szigorúan ráparancsoltam a szívemre, hogy ne érezze magát megtisztelve, amiért Sahib törődik velem, de már késő volt.
Az ebédlő most is tömve volt emberekkel, akik mind Sahib után fordultak, ahogy elhaladtunk előttük. Tény, hogy jóképű és magas volt – de arab, márpedig ez itt egyértelműen kisebbséget jelentett.
De nem ez volt a legrosszabb – hanem az, amit akkor olvastam ki az emberek szeméből, amikor felém fordult a tekintetük. „Itt megy egy újabb engedelmes, behódoló feleség” – mondta ki rólam az ítéletet az a közösség, aminek azelőtt – Nickkel – még teljes jogú tagja voltam.
Gyűlöltem őket, mert igazuk volt.
Fent, a kórteremben Sahib mellettem állt, amíg meggyőződött róla, hogy valóban lefekszem az ágyamba, és tényleg be is takarom magam. Mielőtt elment volna, még becsukta az ablakot („Túl hideg van odakint!”), én pedig egyszeriben úgy éreztem, megsülök.
- Kellemes további napot, Harper – köszönt el Sahib, kezével már újra vajszínű öltönyének zsebében. – Remélem, mihamarabb hazaengednek.
- Jó lenne. Neked is kellemes napot – suttogtam elszorult torokkal.
- Akkor… akkor én most távozom – intett Sahib. Az ajtóból hátraszólt:
- Jól hallottad. És még valami… öhm… - egy pillanatig haboztam – megadta a mobilszámát.
Barátnőm olyan hangosan sikoltott fel, hogy el kellett tartanom a fülemtől a készüléket – mintha azt közöltem volna vele, hogy egy teljes Dior-kollekciót készülök nekiajándékozni minden ok nélkül.
- Jesszus! Harper! Harper! HARPER!
- Louise, Louise, Louise?
- Fel… kell… hívnod! – nyögte ki levegő után kapkodva.
- Nem – jelentettem ki határozottan. – Louise, már mondtam ezerszer…
- De hát odavan érted!
- Ezt meg honnan veszed? – értetlenkedve ráztam a fejem, de rögtön megbántam ezt az elhamarkodott cselekedetet, amint újból régi ismerősként üdvözölhettem a szemem elé úszó színes foltokat.
- Értek az ilyenekhez, szívem – mondta büszkén a lány. – Jaj, tuti meg fog még látogatni a kórházban, úgyhogy viszek neked valami normális ruhát, meg…
- Állj már le, kérlek! Nem fog felkeresni… különben is, engem nem különösebben nem is érdekel. Nem… nem az esetem. – Örültem, hogy telefonon beszélünk, így legalább nem látta, hogy belepirultam ebbe az óriási hazugságba.
- Aha, persze. Tudom, te a rosszfiúkra buksz – jegyezte meg Louise csípősen.
- Hé!
- Jó, bocs. Csak olyan idegesítő, hogy olyan vagy néha, mint valami apáca. Semmi igényed nincs arra, hogy legyen melletted valaki, aki szeret?
- Te szeretsz, nem?
- Persze, de én nem erre a fajta szeretetre gondoltam. Hanem szerelemre. Idővel úgyis szükséged lesz… dolgokra, amiket a szerelmeden kívül más nem tud majd megadni neked.
- Ki beszélt itt szerelemről?
- Jajj – Louise mélyet sóhajtott. – Javíthatatlan vagy. Na mindegy. Egy szó, mint száz, én, mint legjobb barátnőd, megtiltom neked, hogy semmibe vedd és elfojtsd mindazt, amit ez iránt a fiú iránt érzel. Hidd el nekem, ellenkező esetben előbb-utóbb bele fogsz őrülni.
- Nekem te ne szabd meg mit tegyek és mit ne! – fojtogatta a torkomat a düh. – Ne mondd meg, mi a jó! A magam ura vagyok, Louise, nincs szükségem arra, hogy kioktassanak!
- Rendben, Harper. Rendben. De ne számíts a segítségemre, mikor majd depressziósan, egy késsel a kezedben ülsz majd a kádban vagy gyógyszereket tömsz magadba és… és… akkor már nem leszel a magad ura. Azt hiszed, apróság, de tudom jól, hogy többről van szó. Látom a szemedben, hallom a hangodban. Talán az eszed még mást mond, de…
- Hagyd abba! – hörögtem a telefonba levegő után kapkodva, s vadul törölgettem a könnyeket a szememből. – Fogd be!
- Köszönöm, Harper. – Louise hangja szomorú volt. – Jólesik, hogy így bánsz velem. Tényleg.
Ennyi volt. Letette. Forrtam a méregtől. Miért csinál Louise mindig a bolhából elefántot? Könyörgöm, szó sem volt itt semmiféle szerelemről, meg sorsról. Mindösszesen úgy döntöttem, hogy fájó szívvel, de visszautasítom Nicket.
Lehet, hogy a barátnőm belelátott valami nem létezőt a dologba, de én nagyon jól tudtam, hogy köztem és egy világhírű zenész közt nem lehet semmi. Persze Louise, aki egészen más családban nőtt fel, mint én, ezt nem értheti. Egyszerűen nem értheti. Hiába okoskodik.
Hátradőltem az ágyban és zsebre dugtam a kezem. Végigsimítottam a gyűrött cetlit, amin a telefonszám volt. Nem fogom felhívni. Minél hamarabb kikerülök a kórházból és Nick sosem jön rá, hol lakom vagy hogy hova járok iskolába.
Többet nem volt időm rá gondolni, mert ekkor eszembe jutott, hogy ma még be fog ugrani apám egyik – természetesen muzulmán – munkatársának fia, akivel mellesleg egy hónapja találkoztam utoljára. Jóapám láthatott benne valamit, ugyanis gyakorta fényezte a fiút.
Már azt hittem, elfelejtette, ugyanis nem emlegette legalább két hétig – tulajdonképpen ezért volt bátorságom belemenni a randiba Ryannel. Ezen a reggelen azonban már hatkor felébresztett, hogy készüljek, mert Sahib érdeklődött hogylétem felől.
Mindenesetre nem jelenhettem meg egy szál pizsamában, borzas hajjal, tehát felkaptam a sminkkészletet, amit Louise felejtett ott, egy halom ruhát és elvonultam a kórházi folyosó végén található össznépi fürdőszobába.
Először a hajammal kellett valamit kezdeni. Kénytelen voltam összefogni, majd az egészet egy kendő alá rejteni, végtére is hívő muzulmán vagyok, vagy mi a szösz. Hagytam, hogy egy-két tincs kiszabaduljon. Nem nézett volna ki természetellenesen – ha nem a kórház falai közé vagyok bezárva éppen.
A zúzódásaim már eltűnőben voltak, így a sminkkel nem kellett sokat bajlódni. Ám a ruhák… a szinte lyukassá kopott farmer még hagyján, de a kötött, szúrós, szürke, hosszú nyakú pulóverben egy másodperc múlva úgy éreztem, hogy menten megfulladok.
Igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, s amint végeztem az utolsó simításokkal is, visszamentem a betegszobába, ahol az ágyamat szépen – és kényszeres mozdulatokkal – rendbe raktam. Leültem az ablak mellett álló székre és bámultam kifele, mikor jelenik már meg Sahib. Túl akartam esni ezen a találkozón, mihamarabb.
Kényszerítettem magam, hogy a várakozás hosszú percei alatt ne gondoljak a veszekedésre Louise-zal – évek óta ez volt az első vitánk, és tudtam, hogy most nagyon megsértettem a barátnőmet. Gusztustalanul viselkedtem, pedig csupán segíteni akart. Mélyeket lélegezve próbáltam visszaszorítani a torkom mélyéről felbugyogó ingerült sírást. Nem akartam, hogy Sahib zokogni lásson – jobb, hogyha egy muzulmán nő nem mutatja ki az érzelmeit férfiak előtt. Ahogy nagymamám mondaná: „abból nem lehet baj”, ha még a gondolataimat is megtartom magamnak. Szabad szerelemre – és olyan barátnőre, aki nem a sógornőm – pedig végképp ne is számítsak. Féltem, mi lett volna, ha ezt kereken közlöm Louise-zal; nyilvánvalóan felemlegeti az összes romantikus arab könyvet, és kijelenti, hogy szökjek el, meg hogy ma már a tradíciók nem is olyan fontosak. Szép érvelés lett volna, azzal az apró hibával, hogy Louise, akár a legtöbb amerikai, túlzottan idealizálta a Keletet. Az arab országok nem maga a Kánaán. A hagyományok még ma is élnek, talán erősebben, mint valaha.
- Miss Keshwani? – nyitott be ebben a pillanatban az ajtón egy nővérke. – Látogatója érkezett.
- Tudok róla – válaszoltam, és óvatosan kisandítottam a folyosóra a nővér háta mögött. Sahib tényleg ott álldogált, megilletődöttségében zsebre tett kézzel.
- Hát akkor magukra hagyom önöket, rendben? – a nővér elsietett, és én szemtől szemben álltam Sahibbal – vagyis ha sejtéseim nem csaltak, a leendő férjemmel.
- Helló, Harper – lépett be a terembe a fiú. 17-18 éves lehetett, nem sokkal idősebb nálam – apám rámutatott párszor, azért érdemes fiatal férfival összeházasodni, mert így én lehetek az első feleség, ami öregkoromban tiszteletet és megbecsülést jelent majd. Mindez érthető volt – de néha másra is vágytam, mint hogy én legyek egyszer a rangidős.
Sahib magas volt, és kisportolt alkatú. Barna bőre volt – gyanítottam, hogy az apja néhányszor elrángatta szoláriumba a múlt héten. Széles, barátságos arcáról óriási, mélyfekete szemek néztek rám. Az állán kis szakáll serkedt, pontosan ugyanolyan fekete színű, mint félhosszú, göndör haja.
„Kicsit hasonlít a haja Nickére” – gondoltam magamban, aztán rémülten az ajkamba haraptam. Ki kell vernem a fejemből azt a fiút!
- Sz-szia, Sahib – köszöntem inkább gyorsan, mielőtt még udvariatlannak nyilvánítana.
- Hát, nem… nem beszélgetünk egy kicsit? – azzal körbefordult, mintha azt várta volna, hogy valami értelmes társalgási téma eléugrik a falakról. – Allahra, te nem vagy egyedül?!
- Hogy? Ja, ő nem sok vizet zavar – bámultam a még mindig kómában heverő asszonyra. – Még nem ébredt fel azóta, hogy én itt vagyok. Egyszer sem.
- Lehet, hogy egy halottal raktak össze? – most már tisztán láttam az iszonyatot Sahib szemében.
- Ugyan már, nyugi. Sőt – emeltem fel a kezemet, amikor láttam, hogy közbe akar vágni –, nem is szállta meg semmilyen démon.
- Biztos? Hé, te ilyen szennyet olvasol? – Sahib most a tinimagazinra meredt. Úgy éreztem, képes lennék leütni, ha hozzá mer nyúlni – habár jobban belegondolva ehhez semmi jogom nem volt.
- Miről is akartál beszélgetni? – tereltem el gyorsan a témát.
- Ja, igen! – derült fel a fiú. – De nem megyünk ki a parkba vagy valami? Nem akarok itt mások füle hallatára… érted…
- Jéz… Magasságos, Sahib, ő kómában van! Nem hall semmit.
- A démonoknak vannak füleik – tájékoztatott Sahib ellentmondást nem tűrően.
Feladtam a harcot.
- Felőlem mehetünk is – sóhajtottam, és küzdöttem az ellen a boldogság ellen, ami akkor rohant meg, amikor Sahib megkönnyebbülten rám mosolygott.
Lehet, hogy jóképű – mert hogy az volt, azt még az én ódivatú ízlésemmel is észre kellett vennem –, de nem volt még a férjem, hogy hálás legyek minden egyes szaváért, és minden egyes pillanatért, amikor nem ütlegel.
Csendben sétáltunk le a lépcsőkön. Most, hogy volt a közelemben valaki, aki egy zuhanás esetén elkaphatott volna, fura módon egyáltalán nem szédültem meg. Amikor leértünk a földszintre, egyértelműnek éreztem, hogy nem mutatom meg Sahibnak a büfé felőli kijáratot, hanem inkább a főbejárattól indulva kerülünk egyet. Inkább nyolcszor körbejárom az egész épületet, minthogy egyszer is ugyanott legyek Sahibbal, ahol Nickkel voltam. Nem tudtam megindokolni, miért, de szentségtörésnek éreztem volna.
- Nem akarsz leülni a padra? – úgy tűnt, Sahib a muzulmán férfiakhoz képest szokatlanul udvarias és előzékeny. – Azt hallottam, beteg voltál. –Vagy csak szimplán nem akarja, hogy leendő felesége mindenki szeme láttára ájuljon el.
- Aham, köszi – telepedtem le. – Te nem ülsz mellém?
- Én? Nem, én majd… én majd térdelek.
- Térdelsz? Sahib, tökre nedves a fű meg minden…! – rémüldöztem, de Sahib tényleg letérdelt elém.
Ha ezt Nick csinálja, biztos romantikusnak találom, de Sahib inkább nevetségesnek tűnt. Egek, ha egész életemben egy énekes nyikhajhoz fogom hasonlítani a férjemet, megőrülök!
- Harper! – nézett rám Sahib fénylő szemekkel. – Tudom, mit akarok csinálni!
- Hát, ez nagyon jó… és? Már a céget is kiválasztottad, ahol dolgozni fogsz?
- Micsoda? – volt egy olyan érzésem, hogy Sahib nem is nagyon figyelt rám - ehhez kénytelen leszek hozzászokni életem hátralévő részében. – Neem, nem erről beszélek. Megtaláltam az életcélomat!
- Az se rossz – bólogattam. – És mi lenne az?
- El akarok zarándokolni Mekkába!
- Hű! – Őszintén szólva nem tartottam magam fanatikusan vallásosnak. Ünnepek – oké, kendő – oké (iskolában persze nem hordtam, de családi körben jobban szerettem, ha valami eltakar), de napi ötszöri imádkozás és évenkénti zarándoklat? Na nem!
- Ez sokat jelent Allah szemében!
- Kétségbevonhatatlanul. De mikor indulsz, meg ilyenek?
- Még fogalmam sincs – felelte nagy komolyan. – Meg kéne kérdezni egy asztrológust, hogy várjak-e a házasságomig vagy sem. Tudod, ennyire nem ismerem a vallási rituálékat – vagyis direkt végigolvastam ezért a Koránt, de sehol nem találtam erre vonatkozó rendelkezést.
- Ó, szóval nemsokára meg fogsz házasodni? – A hangom nyolc oktávnyit csúszott följebb.
- Igen, és Harper… úgy hallottam, te vitán felül erényes vagy.
- Hajjaj, ki pletykálhatott? – kuncogtam elpirulva. Le mertem volna fogadni, hogy nem ismerte Ryant.
- Ha… ha úgy esne, és megkérnélek – („Nehogy megkérje a kezemet!”-zakatolt a fejemben) – várnál rám, amíg visszajövök Mekkából?
Lánykérés átugorva. Végülis igaza van: úgysem szabad akarattal mondanám ki az igent, akkor meg minek szerepet játszani?
- Nos, úgy vélem… úgy vélem, ez természetes és érthető kérés – makogtam.
- Tudtam, hogy te megértesz! – ragyogott fel Sahib arca. – A Korán is azt mondja, hogy a hű asszony igazi kincs egy férfi életében.
- Hmm, valahogy ezt a részt mindig átugrottam – hebegtem halkan, de Sahib már nem is figyelt rám.
- Ne menjünk vissza? Nem lenne jó, ha megfáznál vagy ilyesmi történne veled.
- Tényleg nem örülnék neki – indultam meg a főbejárat felé.
- Állj, van itt egy másik bejárat is – vette észre a büfé felé vezető ajtót Sahib. – Lehet, hogy nem tesz neked jót, ha sokat gyalogolsz.
- Megeshet – szigorúan ráparancsoltam a szívemre, hogy ne érezze magát megtisztelve, amiért Sahib törődik velem, de már késő volt.
Az ebédlő most is tömve volt emberekkel, akik mind Sahib után fordultak, ahogy elhaladtunk előttük. Tény, hogy jóképű és magas volt – de arab, márpedig ez itt egyértelműen kisebbséget jelentett.
De nem ez volt a legrosszabb – hanem az, amit akkor olvastam ki az emberek szeméből, amikor felém fordult a tekintetük. „Itt megy egy újabb engedelmes, behódoló feleség” – mondta ki rólam az ítéletet az a közösség, aminek azelőtt – Nickkel – még teljes jogú tagja voltam.
Gyűlöltem őket, mert igazuk volt.
Fent, a kórteremben Sahib mellettem állt, amíg meggyőződött róla, hogy valóban lefekszem az ágyamba, és tényleg be is takarom magam. Mielőtt elment volna, még becsukta az ablakot („Túl hideg van odakint!”), én pedig egyszeriben úgy éreztem, megsülök.
- Kellemes további napot, Harper – köszönt el Sahib, kezével már újra vajszínű öltönyének zsebében. – Remélem, mihamarabb hazaengednek.
- Jó lenne. Neked is kellemes napot – suttogtam elszorult torokkal.
- Akkor… akkor én most távozom – intett Sahib. Az ajtóból hátraszólt:
- Majd intézkedek, hogy elvigyék innen ezt a démont, oké?
