4.

Úgy éreztem, az éjszaka során berozsdásodtak a végtagjaim. Ropogó csontokkal kászálódtam ki a kórházi ágyból, hogy suttyomban elmehessek a mosdóba. Nem tudtam megbarátkozni az ágytállal.

Viszonylag gyorsan végeztem, bár a tükör előtt eltöltöttem pár percet, próbáltam felfedezni valami kis javulást az arcomon. A zúzódások már kicsit kevésbé élénken csúfították el a bőrömet, de nem volt nálam semmi, amivel levakolhattam volna. A baj igazából az volt ezzel, hogy apám még nem látta a lila és sötétkék foltokat a szemem fölött és a pofacsontomon – tehát akár arra is következtethet, hogy a kórházban bántalmaztak. Őt ismerve ez nagyon is lehetséges volt. 

Gyorsan visszamentem a betegszobába és lassan elnyúltam az ágyon. Épp időben érkeztem, ugyanis néhány perc múlva megjelent egy nővérke, kezében egy tálcával, amin némi étel mellett egy meglehetősen vészjósló külsejű injekció feküdt. A nő egyenesen felém tartott. 

-    Jó reggelt, Harper! – üdvözölt mosolyogva – Ne félj, azt nem te kapod – látta, hogy a szurit nézem.

-    Jaj, de jó… - fújtam ki magam – Öö… tegnap a főnővér elvette a telefonom…

-    Igen, tudok róla és vissza is hoztam. Ma már fogadhatsz látogatókat. Hoztam egy kis reggelit, délben pedig Dr. Garrett meg fog vizsgálni. Szeretne megröntgenezni. 

-    Rendben. Köszönöm. – átvettem a tálcát és a mobilt.

A nővérke csak mosolygott és már ment is a szoba másik lakója felé, én pedig nekiláttam a meglehetősen különös kinézetű zabpelyhemnek. Nos… az íze pont olyan volt, mint a külseje… 

Mikor végeztem, már tárcsáztam is Louise számát (egyébként tíz nem fogadott hívásom volt tőle…). 

-    Harper! Na végre! – Lou már az első kicsöngés után felvette. 

-    Bocs, de a főnővér elcsórta a mobilomat. Történt valami, hogy ennyiszer hívtál? 

-    Ami azt illeti, igen… igen, szeretnék neked mutatni valamit… 

-    Figyelj, ma már bejöhetsz, nem tudnánk személyesen megbeszélni? – vágtam közbe

-    De… végül is oké. Oké, bemegyek. Mondjuk… nem tudom, egy óra múlva? – hallatszott, Louise ég a vágytól, hogy megoszthassa velem, milyen fantasztikus esemény történt. 

-    Igen, akkor jó lesz. Ja, és… hoznál egy kis alapozót? 

-    Hát persze. Na, akkor szia drágám! – köszönt el sietve, s még mielőtt egy szót is szólhattam volna, már le is tette a telefont. 

El sem tudtam képzelni, milyen izgalmas fejleménnyel bővülhetett Louise életének története, de azt sejtettem, hogy hozzám is van valami köze. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, zavart, hogy nem tudom meg azonnal, de szerettem volna személyesen beszélni a barátnőmmel. Egy órát kibírok.

Két perc múlva talpon voltam és kikerestem az apa és Darius által behozott ruhák közül egy ronda, barna, combközépig érő (azaz inkább combközépig kinyúlt) kötött kardigánt és ráhúztam a még rondább kopott, hússzínű pizsamámra. Valahogy úgy néztem ki, mint a saját nagyanyám. 

Nem tudtam nyugton maradni, így a maradék háromnegyed órában, a fájdalomra fittyet hányva sétálgattam a szobában. A fejem kavargott és egyre erősebben lüktetett, a gerincem is teljes hosszában üvöltött kegyelemért, de nem feküdtem vissza. Szerencsére egyetlen orvos vagy nővér sem jelent meg, hogy visszaparancsoljon rendeltetési helyemre. 

Az idő csigalassúsággal telt, de Louise-t még nem láttam sehol. Nagyjából félpercenként bámultam ki az ablakon, hátha meglátom az ismerős, fekete hajzuhatagot. 

Hihetetlen öröm és izgalom töltött el, mikor megpillantottam a lányt, ahogy sietve közeledik a kórház felé. Tűkön ültem (illetve álltam), az ajtófélfának támaszkodva vártam Lou-t, aki, mikor meglátott, elkezdett rohanni felém. Az utolsó pillanatban fékezett le, épp, hogy nem jött nekem. 

-    Jaj, de rusnya az arcod! – ölelt át óvatosan – Azonnal kezdenünk kell vele valamit. Ülj le az ágyra!

Maga előtt terelgetett és amint helyet foglaltam, elővarázsolt egy felszerelt piperetáskát, s nekilátott az alapozásnak. 

-    Na halljuk, mi történt? – pár perc után már nem tudtam türtőztetni magam. 

-    Hát… emlékszel arra a fiúra, aki olyan hősiesen megmentett? – a „hősiesen” szót külön kihangsúlyozta, jó hosszú „ő”-vel. 

-    Hülye kérdés. Állandóan rá gondolok. Hihetetlen, hogy még a nevét sem tudom. 

-    Azt hiszem, ez már nem sokáig lesz így – mosolyodott el Louise sejtelmesen.

Gyanakodva pislogtam rá frissen emberivé varázsolt szememmel.

-    Álljunk csak meg! Ezt meg hogy érted?

-    Sehogy. Ne mozogj, elkenlek! – Louise szenvedő arccal végezte el rajtam az utolsó simításokat.  – Na tessék, készen is vagy. Milyen volt a mai napod? – vigyorodott el.

-    Pontosan olyan, amilyet egy kórháztól várnál – meredtem rá. – Szóval, mi is van azzal a fiúval?

-    Semmi, semmi, semmi… nem akarod meghallgatni ezt a dalt? Talán tetszene neked – azzal előhúzta legújabb zenelejátszóját, és a fülhallgatót minden tiltakozásom ellenére sikeresen betuszkolta a fülembe.

-    De… de ez milyen dal? Ugye nem valami felkapott mai izé?! – Louise kitartó átnevelési kísérletei ellenére leginkább komolyzenét hallgattam.

-    Csak hallgasd, oké? Szép csendesen – tette Louise az ujját a szájára.

Megadóan hátradőltem az ágyban. A fülembe dübörgő zene nem is volt olyan rossz – ritmusos, egyszerű, vidám dallamú, szép hangú énekessel. Amolyan nyári kerti partira való szám volt – ha valaha is járhattam volna ilyesmire, talán még szerettem is volna.

-    Nagyon jó, és most? – néztem értetlenkedve Louise-re a dal végén. – Mit kezdjek ezzel?

-    Tudod, ki énekli? – volt valami ádáz türelmetlenség a hangjában.

-    Őszintén szólva, fogalmam sincs… - sóhajtottam.

Louise benyúlt lábánál heverő táskájába, és előhalászott egy tinimagazint. Az orrom alá dugta a címlapot – amiről a sikátorbeli fiú bámult vissza rám.

-    Nick Jonas – Introducing me – mosolyodott el Louise elégedetten. – Ne mondd, hogy még nem hallottál róla!

-    Hát pedig… – még mindig nem tértem magamhoz. Mit keres a megmentőn egy pletykalap legelején? Kétségtelenül ő volt az – csak az arckifejezése volt teljesen más. Semmi vidámság, semmi aggódás – csak kőkemény pózolás. Nem nagyon tetszett ez nekem – nem tudtam összeegyeztetni korábbi viselkedésével.

-    Jonas Brothers? A világ legmenőbb fiúzenekara? Semmi? – láttam, hogy Louise teljesen megbotránkozott műveletlenségemen.

-    Egyáltalán nem is hallottam róluk! – emeltem fel védekezően a kezemet. – Most meg fogsz kövezni?

-    Jaj, te… dehogyis! Csak… most mihez kezdesz? Elhoztam a laptopomat, ha utána akarnál nézni…

-    Végülis – ültem fel rendesen - mást úgyse tehetek. Add csak ide azt a laptopot.

-    Ezt már szeretem – Louise hangjából kihallatszott némi önelégültség. – És most megkeresed? Beszélsz vele? Írsz neki? Juj, ez egyszerűen olyan izgi… alig bírtam ki, hogy ne rohanjalak le rögtön ezzel az infóval, de olyan ramatyul néztél ki, hogy képtelen voltam rá… na, hogy tetszik? Tényleg, szerinted aranyos? Veled olyan édesen viselkedett és…

-    Louise! – pirítottam rá. – Nem tudnál egy kicsit – egy egészen icipicit csendben maradni? Nem bírok tőled koncentrálni.

-    Jujuj, bocsi – Louise megszeppenten üldögélt tovább.

Pedig az az igazság, hogy fecsegésével semmi bajom nem lett volna – az évek alatt már hozzászoktam, sőt azt hiszem, egy-egy kimerítő nap után elaludni is képes lettem volna mellette. Most viszont néma csendre volt szükségem, hogy valahogy megemésszem mindazt a rengeteg adatot, ami az interneten keresztül zúdult rám. A világhírű, háromtagú fiúzenekar, eladott lemezek és dalok sokasága, rajongók és utálók milliói, és persze – barátnők. Tudhattam volna. Mire számíthatok én egy ilyen hírességtől? Nem vagyok sem szép, sem gazdag – és még csak fel se ismertem. Pedig… akkor jutott eszembe, hogy valami CD-t vettem ki megmentőm – akarom mondani, Nick – kocsijának kesztyűtartójából. Jonas Brothers… mit akarok én egy olyan embertől, aki a saját zenéjét hallgatja a kocsijában? Ráadásul az internet szerint kishúga sem volt – újabb rossz pont.

-    Na? – pontosan eddig bírta Louise. Kettő egész perc – nála ez komolyan rekordteljesítménynek számít.

-    Nem tudom – lemondóan összehajtottam a laptopot, és a kezébe nyomtam. – Nem akarok erről most többet olvasni.

-    Ja, megértem – a tekintete nem éppen ezt sugallta. – Szóval akkor megkeresed?

-    Remek ötlet! – kiáltottam gúnyosan. – Nem is tudom, hogy kezdjem – vajon menjek vissza a házhoz, és kopogjak be, hátha ő nyit ajtót? Vagy esetleg írjak a hivatalos e-mailcímére? Netán kommenteljek valami menő rajongói honlapon, hátha észreveszi? Vagy menjek el egy koncertjére, és csápoljak az első sorban?

-    Jó, ez így tényleg hülyén hangzik… de olyan rendes volt veled!

-    Ha ezt közhírré tennék, simán kiderülne, hogy csak marketingfogás – ráztam meg a fejem.

-    Ne legyél már ennyire negatív! – úgy tűnt, sikerült Louise-t alaposan felbosszantanom. – Miért ne lehetne veled kedves – önmagadért?

-    Mert ez valahogy… nem helyes – suttogtam elszorult torokkal.

-    Az nem helyes, hogy így beszélsz! – ugrott fel Louise ingerülten. – Veled valami nagyon nincs rendben! Hihetetlen, hogy az a középkori apád képes volt így nevelni a lányát a 21. században!

-    Ennek semmi köze az apámnak – igazítottam helyre. – Én egyszerűen nem érdemlek meg ilyesmit.

-    Te valami kiadós újranevelést érdemelnél már meg végre… – Louise megdermedt a mondat közepén. – Jézusom, teljesen elfelejtettem a szüleim házassági évfordulóját! Nem hiszem el, nem igaz, ez az egész dolog Nickkel meg veled mindent kitörölt az agyamból! Pfff… hát ez nem igaz. Bocsi, Harper, rohannom kell valami ajándékért!

-    Oké, oké, menj csak – intettem beleegyezően. 

-    De holnap jövök megint! – Louise már az ajtónál állt, amikor visszafordult. – Kapd el, dobom! – hajította felém a tiniújságot. – Feltétlenül olvasd el!

-    Jó, persze – tudtam, hogy nem fogom kinyitni az újságot. A legkevésbé sem akartam semmit tudni erről a sztárocskáról.

Louise lépteinek halk, ütemes kopogása lassan átalakult a fülemben azIntroducing me taktusaivá. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem az érzékcsalódást. Eldöntöttem, hogy nem fogok törődni azzal a fiúval – folyton emlékeztetnem kellett magam arra, hogy igazi neve is van. Persze, szívesen elbeszélgettem volna vele; de így, hogy velem együtt úgy nagyjából 127 millió lány vágyálma volt ez, a dolog kevésbé tetszett érdekesnek. Ha meg apám rájönne, hogy holmi fehér amerikai énekesekkel lófrálok, egyből véget vetne züllésemnek és visszaküldene a nagyszüleimhez Iránba. Ami azt jelentené, hogy Louise-zal sem találkozom soha többet…

Különben is, vannak nekem fontosabb problémáim is ennél a Nicknél. Például Ryan. Mostantól a végzéséig hátralévő másfél évben folyamatosan kerülgetnem kell majd minden iskolai rendezvényen? Egyértelmű, hogy igen, tekintve, hogy nem nagyon szeretnék vele szóba állni. De mi van, ha más lányokkal is eljátssza ugyanazt, amit velem? Hitegeti őket, eléri, hogy különlegesnek, fontosnak és (egy kicsit talán) szépnek érezzék magukat, aztán pokollá teszi az életüket egy sötét zugban? Megteheti – senkit nem tudok figyelmeztetni. Az ismeretlen fiútól – Nicktől – nem lehet elvárni, hogy mindig ott szobrozzon. Bár őszintén szólva kinézem belőle – statisztikailag is holtbiztos, hogy legkésőbb a következő lány világgá kürtöli az esetet, és akkor Nick menőzhet azzal, hogy milyen jószívű. Biztos volt valami botránya mostanában, és szüksége van a renomékorrekcióra.

Azon kaptam magam, hogy nehézkesen lehajolok az újságért, és átfutom a cikket.

Hát nem. Nem volt semmi botránya – éppenséggel azt írták róla, milyen szűzies és jólelkű. Bah. Reklámfogás.

Ugyanakkor múltkor tényleg megmentett. Kedves volt, ez tény, és önként elfuvarozott Louise-ékhoz… és amit nem tudtam megérteni: nem mondta el a nevét, amikor nem ismertem fel. Ha azt akarta, hogy reklámozzam, miért hagyott ott ilyen tudatlanul?

Zavart, hogy volt valami az egész üggyel kapcsolatban, amit sehova se tudtam tenni.

Az idő olyan lassan telt, hogy azt éreztem, megőrülök. Nem tudtam elaludni – és az sem segített, hogy a kórteremben fekvő nő egész nap kómában feküdt, mozdulatlanul – , nem tudtam olvasgatni, csak ugyanazt a cikket kényszeresen – Nickről. Az ablakon keresztül pompásan megfigyelhettem, ahogy leszáll az éj, és az évtizedes fák árnyéka egyre megnyúltabban vetül a környező épületek falaira.

Este 10 óra tájban, amikor már indultam volna, hogy kikönyörögjek magamnak valami jó erős altatót, amikor felcsipogott a telefonom. SMS Louise-tól.

„Bizti nem akarsz beszélni ezzel a Jonas-gyerekkel?” Kifújtam az izgatottságomban visszatartott levegőt. Miért is vártam izgalmas hírekre? Olyasmire például, hogy Ryan hirtelen kilőtte magát a világűrbe?

„L., ezt már megbeszéltük. NEM. Szállj le a témáról, oké?”

„Akkor sem, ha 10 perce járt nálam, és utánad érdeklődött?”