5.

Néhány másodpercig vakon kóvályogtam, túl gyorsan pattantam fel az SMS elolvasása után. Miután kicsit magamhoz tértem, és a nyakam tövéből induló szúró fájdalom is alábbhagyott, azonnal hívtam Louise-t.

- Te most szórakozol velem?! – támadtam le, amint felvette. – Mert ha igen, hát közlöm veled, hogy a legkevésbé sem találom viccesnek!

- Nyugodj meg, Harper. És… már megbocsáss, de azért ennél jobb humorom van.

- Jó… jó – fújtam ki magam. – Jó…

- Beakadt a lemez? – nevetett Louise. – Na jó… azonnal ülj le!

- Honnan tudod, hogy állok?

- Szívem… ismerlek.

- Leültem. – A lábaim már amúgy is alig bírták megtartani a testemet, egyre jobban remegetek, a pulzusom pedig rohamosan növekedett.

- Rendben. És most figyelj rám egy kicsit és ne szakíts félbe. Nincs sok időm, a szüleim ajándékával kell foglalkoznom – kezdte Lou komoly hangon. – Nick negyed órája bekopogott az ajtónkon. Ez kissé meglepő volt… igazából majd kiugrott a szemem a helyéről. Érdeklődött, hogy vagy… azt mondtam neki, hogy az engedélyed nélkül nem adhatok ki rólad információkat. Azt sem mondtam el neki, hol vagy. Hozzáteszem, nagyon nehéz volt tartanom szám, de mivel olyan ellenálló vagy… - kis szünet állt be. – Viszont megígértem neki, hogy beszélek veled az érdekében, és holnap megint felkeres. Öö… ennyi.

- Oké. Először is, köszönöm, hogy nem mondtál el neki semmit. Imádlak, tényleg.

- Igen, tudom.

- Másodszor. Nem adok semmiféle engedélyt. Most még nem. Át kell ezt gondolnom.

- Megértem. Öö… akkor most letehetem? Mikor hívsz vissza?

- Leteheted és ... fogalmam sincs. Nem tudom, mennyi idő kell ahhoz, hogy értelmezni tudjam ezt a helyzetet. Annyira… abszurd.

- Jó, jó, jó – hallatszott, hogy Louise már nagyon akar menni. – Na szia… és ne felejts el hívni, vagy szeeegény Nick hoppon marad.

Amint letettem a telefont, hátradőltem az ágyon és hagytam, hogy a gondolatok elárasszák az agyamat. Először Nickkel foglalkoztam. Miért kereste meg Louise-t? Miért érdekli őt egy mindössze tizenhat éves lány… én?

Én… a zúzódásokat leszámítva sem voltam az a klasszikus értelemben vett „szép” lány. Többet kaptam az arab rokonaimtól külsőségekben, mint az amerikaiaktól. Így a new yorkiak szemében inkább voltam egy különc a vastag szálú, koromfekete hajammal, ami soha nem állt úgy, ahogy szerettem volna, vagy az átlagosnál sötétebb bőrömmel és a normálisnál kétszer sűrűbb szempilláimmal, amik sötétbarna szemeimet keretezték. A kezeim túl kicsik, az ujjaim túl vékonyak voltak, a lábaim aránytalanul hosszúak, a ruhatáram pedig sürgős felújításért üvöltött.

Akkor meg? Talán… talán csak azért érdekli, mi van velem, mert ő mentett meg, talán ezért kialakult köztünk valamiféle kötődés. Magamnak sem akartam bevallani, de szerettem volna azt hinni, hogy esetleg tetszem neki, hogy látott bennem valamit a sokkon kívül is azon az estén – a józan eszem azonban minduntalan észhez térített. Semmi esély rá, hogy bármi különösebb közöm legyen egy világhírű zenészhez.

Ráadásul… ott van apám is. Ha esetleg csoda történne, ő úgyis azonnal megakadályozná a boldogságomat, ehhez nem fér semmi kétség. Még azelőtt közbelépne talán, hogy beleszerethetnék Nickbe, mert persze ilyesmit lehetetlen titokban tartani – nem is tudom, mit képzeltem, mikor Ryannel mentem randizni. Úgy tűnik, elvakított az önelégültség, hisz még azt sem láttam meg, hogy csak egy újabb trófea leszek számára.

Ezek után fogalmam sem volt róla, mit tegyek. Nem akartam rögtön elfojtani, elvágni a Nick és köztem lévő – valamiféle – szálat. De nem akartam csalódni sem, nem akartam fölöslegesen szenvedni csak azért, mert esetleg túl sokat képzelek bele ebbe a bizonyos „szálba”.

De… ha Nick tudni akarja… mindenképp van hozzá joga, hiszen valamiképpen beleszövődött ő is a történetbe, s nem mondhatom, hogy semmi köze hozzá. Tehát meg kell engednem Louise-nak, hogy elmondja, mi a helyzet – de azt, hogy hol vagyok, semmiképp sem mondhatja el. Nicknek és nekem is az lesz a legjobb, ha soha többet nem találkozunk.

Hirtelen elhatározással feltárcsáztam Louise-t.
- Na? – csicsergett vidáman, köszönés nélkül. – Hogy döntöttél? – A háttérzajokból ítélve Louise éppen a kórház parkján vágott át.

- Háát… ha Nick keres, mondd… mondd meg neki, hogy jól vagyok, és nemsokára ki is engednek.

- Oké. És mikor mehet be hozzád?

- Louise, kérlek, ne mondj semmit… nem jöhet. Se most, se soha.

- Istenem, Harper, te egész egyszerűen megőrültél! Nem hiszem el, hogy képes vagy… hogy te direkt…

- Louise – sóhajtottam. – Én ezt már eldöntöttem. Ennyi.

- Gondolom, most tiszteletben kéne tartanom a döntésedet vagy mittudomén.  Hát rendben. De csak hogy tudd: szerintem te nem vagy normális. Egy ilyen lehetőségtől fosztod meg magad csak és kizárólag az apád iránti, rosszul értelmezett engedelmesség és hűség miatt.

- Tetszetős beszéd volt. Kérlek!

- Jól van, tudod, hogy nem fogok semmit se tenni. Legjobb meggyőződésem ellenére, megjegyzem.

- Ezt már elmondtad párszor. Ígérd meg, hogy bízhatok benned!

- Megígérem. Tőlem egy szót sem fog hallani az a srác, aki érdeklődik utánad, kutat utánad, aggódik érted…

- Louise!

- Akkor te csak gyógyulgass. Pá! – Louise a köszönésemet meg sem várva nyomta ki a telefonját – ilyet csak olyankor tett, amikor valami nagyon felzaklatta.

Szóval ezt is elintéztem. Készen álltam arra, hogy Nicket elsüllyesszem a legmélyebb emlékeim közé. Volt egy estém, amit csak miatta nem akarok teljes egészében elfelejteni… de semmi több.

Ahogy körbenéztem, megakadt a szemem a földre esett újságon. Óvatosan hajoltam le, nehogy elszédüljek, és felvettem. Megpróbáltam visszahajtogatni a szamárfüleket, aztán inkább úgy döntöttem, hogy ennek a borzalomnak a kukában lenne a helye. Már majdnem elindultam felé, amikor valami megrohant, és inkább csak az éjjeliszekrényre tettem. Lehet, hogy egy nagy adag szennyes pletyka – de nincs semmi megfogható emlékem arról az estéről. Lehet, hogy számomra is zavarosan viselkedtem – de valahogy megkönnyebbültem.

Nem sokkal később a korgó gyomrom űzött ki a szobából. Fogalmam sem volt, merre találok valami ehetőt itt, de a legkevésbé sem akartam tenger problémám tetejébe még éhen is halni.

Ide-oda kóvályogtam a folyosókon. Először a felsőbb emeleteket akartam végigböngészni, de felfelé még mindig nem tudtam biztosan egyensúlyozni. A saját szintemen csak kórtermek voltak mindenfelé, úgyhogy megcéloztam a földszintet. Az tűnt a leglogikusabb helynek egy étkező számára, én pedig csak reménykedni tudtam, hogy egy ekkora intézményben a legtöbb dolgot értelmesen szervezik meg.

Ahogy elindultam a lépcsőházban, egy tábla tájékoztatott, hogy éppen az ötödik emeletet készültem elhagyni. Kicsit megriadtam a ténytől – jesszusom, öt emelet? Képes leszek én ájulás nélkül ennyit lépcsőzni? Volt egy sanda gyanúm, hogy aligha.

Az első fordulón még viszonylag magabiztosan jutottam túl, de aztán lila és hófehér foltok úsztak be a szemem elé. Felpillantva láttam, hogy a harmadikon járok – dr. Garrett emeletén –, úgyhogy megkönnyebbülten rogytam le a zsúfolt váró egyik, viszonylag közel eső székére.

Aztán pontosan ugyanazzal a lendülettel pattantam fel és osontam vissza a lépcsőkre, amikor megláttam Nicket az egyik széken üldögélni.

A lépcsősor szélén álló hatalmas oszlop teljesen eltakart, így mögüle teljes észrevétlenül tudtam körbenézni. Pontosan úgy éreztem magam, mint egy rossz B-kategóriás akciófilm főszereplője, de nem tehettem mást.  A legkevésbé sem akartam elbújni egy hasonmás miatt, de még ennél is kevésbé akaródzott találkozni vele.

Meglepő módon újra kristálytisztán láttam mindent. A váró tele volt óvodás kisgyerekekkel, akiknek a többsége a térdét szorongatta fájdalmas arccal. Úgy tűnt, aznap gigantikus „essünk el futás közben”-napot szerveztek.

De engem nem ez érdekelt, hanem… igen. Az egyik eldugott sarokban tényleg Nick húzódott meg. Jaj, ne… de volt valami furcsa az egész képben. Újra kipillantottam, és észrevettem, hogy a nemrég magabiztos fiú hófehér arccal üldögél, minden ízében remeg, és szemlátomást nehezen veszi a levegőt. Mellette ült az egyik bátyja – ha a tinimagazin képei nem torzították el túlságosan, akkor Kevin volt az, aki biztatóan fogta öccse karját.

Ebben a pillanatban kinyílt dr. Garrett ajtaja. Az idős férfi kiterelgetett egy túlmozgásos ovist, aztán reszketeg hangon elkiáltotta magát:

- Nick Jonas, gyere gyorsan!

Elhúztam a számat – hát persze, ősztársága csak nem fogja egy váróban vesztegetni értékes idejét? Kicsit összezavart, amikor láttam, milyen nehezen tántorog be a szobába, és hogy végig Kevinre támaszkodik – de végülis 2 filmmel a háta mögött el kell tudnia játszania egy félhalottat, nem?

És egyáltalán mit keres itt? Ha utánam jött, akkor Louise nem tartotta be a szavát. Ha pedig ennyiben sem tudok megbízni benne, akkor mi garantálja, hogy nem hívta fel egy füst alatt az apámat is, és nem tájékoztatta a lánya kis kiruccanásáról? Semmi. Viszont… miért akart volna Nick miattam eljönni egy kórházba? Sehol semmi riporter, csak a bátyja – értem viszont nem kellett volna ennyit trükköznie. Hiszen még a bátyját is elrángatta – állítólag nagyon szoros kapcsolatban álltak, de azért ennyire csak nem?

Jobban végiggondolva a dolgot – ki vagyok én, hogy azt higgyem, Nick akár egy negyed lépést is megtesz azért, hogy a közelemben legyen? Úgy tűnt, egy kicsit túlságosan is sokra tartottam magam. Ha még a saját apám is csak egyszer jött látogatni, nem várhatok többet Nicktől sem. Sokkal valószínűbb, hogy az ifjúnak önbizalom-túlcsordulása lett. Vagy sokkot kaptak a fülei, mert túl hangosan hallgatta a legújabb CD-jüket.

A szükségesnél egyetlen pillanattal sem óhajtottam többet eltölteni azon az emeleten. Vettem egy mély levegőt, és lesiettem a földszintre, ahol kiderült, jól tippeltem – az ebédlő valóban ott volt, a szárny másik végében. A helyét jelző táblákat követve csak ötször tévedtem el, de megérte – az étkező óriási volt, de egy nagyon jó ízlésű valaki napsárgára festtette, gyerekrajzokkal kidekoráltatta, és barátságos barna színű bútorokkal zsúfolta tele. Semmi fehér, semmi sterilitás – szinte kedvem lett volna ideköltözni. A terem egyik végében hosszú pultokon kínálta magát rengetegféle ennivaló, a sarokban pedig egy büfé volt, nyilvánvalóan a siető látogatók számára. Nyílt innen egy kettes számú kijárat is, egyenesen a parkba. Jó, hogy ezt megtudtam – eldöntöttem, ha még másnap is bent akarnak tartani, napközben feltétlenül kisurranok.

Most viszont nem bírtam tovább, ennem kellett. Az egyik konyhás keresett nekem valami könnyű zöldséges rizottót – úgy éreztem, ennél nehezebbet nem bírnék lenyomni a torkomon. Egy közeli asztalhoz telepedtem le, és egy szempillantás alatt eltüntettem a teljes adagot. Nagy meglepetésemre még mindig éhes voltam – soha nem szoktam ennyit enni egyszerre. Nyilván a baleset miatt volt – de otthon apám mindig azzal piszkált, hogy többet kéne ennem, különben egy „rendes muzulmán fiú” sem fog rám nézni. Akárhányszor előjött ezzel a szöveggel, hányingerem lett, és képtelen voltam akár csak egyetlen falatot is enni. A közös étkezéseink rendszeresen veszekedéssel végződtek, de itt nem sürgetett senki. Másodjára ugyanazt kértem, de ha arra számítottam, hogy békésen megebédelek, akkor keserűen csalódnom kellett.

Nemsokára ugyanis arra kaptam fel a fejem, hogy Nick hangját hallom. „Ez nem lehet igaz” – gondoltam kétségbeesetten, és körbenéztem, hova tudnék elbújni. Reménytelen helyzet volt – majdnem minden hely foglalt volt már.

- Akkor beugrom egy kis vízért, oké? – hallottam Nick hangját a háttérből - Vagy esetleg veszek neked egy csokit. Talán.

- Rendben. Kint várlak, öcsi. Vigyázz magadra! – ez egyértelműen Kevin volt.

- Nem vagyok kisgyerek! – mordult fel Nick.

- Nem mondtam, hogy az vagy… de unok már folyton iderohangálni miattad. Legközelebb Joe hoz be, oké?

- A kocsimmal jöhettél! Folyton azzal jössz, hogy az sokkal jobb, mint a tiéd!

- Jól van, jól van, jól van! Te inkább csak szedd a lábad!

Nick mellettem haladt el, de szerencsére nem vett észre. Ha ki tudnék sietni, mielőtt visszajön… a tervem totálisan kudarcba fulladt, amikor a fiú alig fél perc múlva kifordult a kis üzletből. Lehajtottam a fejem, és csendben reménykedtem.

- Harper! – ennyit erről. – Te itt? – azzal Nick otthonosan letelepedett a másik székre.

- Helló, Nick – préseltem ki magamból lassan a szavakat. – Hát te mi járatban vagy errefelé?

- Előbb te mondd meg – hárított el minden kérdezősködést.

- Agyrázkódásom van, ha éppen annyira tudni akarod.

- Nee! – láttam a szemén, hogy elszörnyedt. – Az az állat képes volt…

- Nyugi. – Most néztem rá először úgy igazán. Mintha már sokkal jobban lett volna, mint amikor fent láttam. – Tudod… szeretném megköszönni, amit értem tettél. Rendes… dolog volt tőled hazafuvarozni egy ismeretlen lányt meg minden… és persze jó, hogy éppen ott voltál, és Louise mondta, hogy…

- Állj le, te! – nevetett fel. – Nagyon szívesen tettem.

- És bocsi, hogy nem kerestelek előbb, de…

- Ugyan már. Egyébként… örülök, hogy megismerkedtünk.

- Kicsit furcsa egy ismerkedés volt ez, nem gondolod? – vontam fel a szemöldökömet.

- Hogy érted? – sikerült összezavarnom.

- Arra célzok, hogy csak ma tudtam meg, ki is vagy te.

- Csak… féltem, hogy egy őrült rajongó vagy…

- Akkor meg felismertelek volna, nem?

- Hát… jó, ha tudni akarod, jó ideje te voltál az első, aki nem tört ki sikításban, amint meglátott, és gondoltam, tehetnénk úgy, mintha én csak egy átlagos fiú lennék.

- Aha. – Zavaromban teletömtem a számat egy nagy adag rizottóval, így alig tudtam kinyögni a következő kérdést: - Szóval miért is vagy te itt?

- Cukorbeteg vagyok – közölte magától értetődően. – Elfogyott otthon az inzulinom, mert folyton elfelejtem, hogy kell tartaléknak lennie, és rosszul lettem. Még jó, hogy az egyik itteni orvos régi barátunk, és nála mindig van inzulin. Nem értem – itt amúgy nincs egy cukorbeteg se? A patikában nem is tudok inzulint venni, úgy kell interneten rendelgetnem.

- Ééértem. – Nem igazán tudtam, mit válaszoljak erre. Sajnálkozzak?

- De jól megvagyok. Holmi kis diabétesz nem fog engem megállítani! – kínomban már csak kuncogni tudtam.

- Na jó, figyi, nekem most mennem kell. Maradnék még, de Kevin megöl, ha nem vagyok ott – végülis a próbát kellett miattam abbahagyni. De… na várj csak… - Nick össze-vissza kotorászott a zsebeiben, aztán előrántott egy megviselt cetlit és egy összerágott ceruzát, és gyorsan lefirkantott valamit. Átnyújtotta nekem a cédulát, és felállt.

- Majd keress, jó? Muszáj rendesen is beszélnünk egyszer.

- Nick, nem hinném, hogy ez… - de ő válaszra sem várva gyorsan beletúrt a hajamba, vidáman elköszönt („helló, mostantól tényleg vigyázz magadra”) és elfutott.

Néhány percig még mozdulatlanul ültem, csak a düh forrt bennem. Milyen nagyképű, beképzelt viselkedés ez már?!

Ekkor eszembe jutott, hogy ha apám házassági tervei sikerrel járnak, nemsokára egy olyan emberrel kell majd együtt élnem, aki ennél sokkal többet enged meg magának – törvényesen. Remegő kézzel nyitottam ki a cetlit, és elolvastam az odaírt telefonszámot. Tipikus módon egy vigyorgó szmájlit biggyesztett a számsor végére.

Összegyűrtem a papírlapot, és a zsebembe süllyesztettem. Nem volt kérdés, hogy soha nem hívom fel, de jó volt tudni, hogy van valamim, amit ő adott, valamim, aminek semmi köze Ryanhez.