7.

Az elkövetkező napot főleg sírással és alvással töltöttem – senki nem látogatott meg. Sőt, még a nem éppen beszédes szobatársamat is elvitték. Pedig minden vágyam az volt, hogy valaki (de leginkább Louise) egyszer csak megjelenjen és teleordítsa a fejem az összes káromkodással, amit ismer. Az legalább felrázna ebből a letargiából.

Az önsajnálatba temetkeztem, bár ezt magamnak sem mertem volna bevallani. Megtehettem volna, hogy végre felállok a két lábamra, kitörlöm a könnyeket a szememből és az életben egyszer megpróbálok egymagam eligazodni valamiben.

Nem. Inkább a depressziós rohamokat választottam. Sokkal egyszerűbb volt. És sokkal fájdalmasabb – de ezzel mit sem törődtem.

Délután még elvégeztek rajtam egy-két vizsgálatot, s legnagyobb megkönnyebbülésemre Dr. Garrett kijelentette, hogy semmi akadálya a hazamenetelemnek. Valamivel vidámabban pakolásztam el a cuccaimat, Nick telefonszámát pedig a lehető legmélyebbre süllyesztettem a táskámban. Fogalmam sincs, mi akadályozott meg abban, hogy kidobjam, valamiért magam mellett akartam tudni, annak ellenére, hogy biztos voltam benne, sosem lesz szükségem erre a kis papírfecnire.

Ezek után már csak annyi dolgom volt, hogy felhívjam apámat. Negyedszer csöngött ki a telefon, mire felvette.

- Szia, apa! – köszöntem unott hangon.

- Szia, kicsim! Figyelj csak, nem érne rá egy kicsit…

- Nem – vágtam közbe – az a helyzet, hogy értem kéne jönnöd. Ugyanis hazaengedtek. Még meg kell várnom a papírokat, az igazolást a suliba, meg ilyenek…

- Ó. Értem. Épp egy tárgyalás kellős közepén hívtál fel.

- Ez azt jelenti, hogy nem tudsz értem jönni?

- Én nem… de… elküldök érted valakit, rendben?

- Öhm… hát jó. Pontosan kit kell, hogy várjak és mikor?

- Még nem tudom, megnézem a lehetőségeket. Te ülj le a kórház előcsarnokában. Majd olyasvalakit küldök, akit ismersz, oké?

- Hát, jó.

- Ne menj el a kórházból!

- Nem fogok.

- Ne állj szóba idegenekkel és…

- Apa! Nyugi. Nem lesz semmi gond.

- Jó, persze. Nos, nekem mennem kell. Este találkozunk.

- Igen.

- Szeretlek, szia.

Elköszönni már nem tudtam, mert le is tette a készüléket. Tíz perc múlva megérkezett egy nővérke és ellátott minden szükséges információval és papírral a továbbiakkal kapcsolatban. Kaptam például egy remek kis kéthetes tesifelmentést és a nő megesketett, hogy ha bármiféle fejfájást érzek a következő héten, azonnal bemegyek a kórházba.

Nem sokkal később már az előcsarnokban ültem egy ronda, műanyag széken, a lábamnál a ruhákkal tömött sporttáska, a hajamat pedig ismét kendő alá kényszerítettem (apa bárkit küldhet…).

Nem is kellett csalódnom, negyedórányi várakozás után ugyanis maga Sahib jelent meg a bejáratnál. Csakúgy, mint tegnap, most is kifogástalan volt a megjelenése, bár látszott, hogy sietve indult el, mert ezúttal egy nem túl elegáns farmert és fehér pólója felett fekete sportzakót viselt.

Azonnal észrevett és mosolyogva indult meg felém.

- Szia, Harper – nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen ültemből.

- Helló – kényszeredetten mosolyogva fogadtam el a segítséget.

- Jól vagy? – pillantott rám aggódva és gyorsan felkapta a sporttáskámat.

- Aha, persze. Mint látod, hazaengedtek.

Szorosan egymás mellett indultunk el, s én inkább a földet néztem, minthogy akár csak egyetlen, sajnálkozó tekintetet is el kelljen viselnem. Végtelennek tűnő két perc után jutottunk el Sahib autójáig… aminek láttán a szívem kihagyott két dobbanást.

Az állam a földet söpörte, a szemem majd’ kiugrott a helyéről. A fiú mintha észre sem vette volna, hogy bámulom a koromfekete autócsodát, kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót és besegített. Belül is minden a hihetetlen gazdagságról árulkodott, a bőr üléshuzatokból mintha pénz illata áradt volna. Két másodperc múlva a kocsi tulajdonosa is beült és elindította a járművet.

A leghalkabban búgó motorú autó volt, ahova valaha beültem életembe.

- Gyönyörű a kocsid – nyögtem ki végül.

- Ó, köszi – villantott rám egy ragyogó mosolyt. – Westerly Street, ugye?

- Igen, Westerly 15.

- Rendben.

Csendben kocsikáztunk, Sahib az utat figyelte, én meg a gondolataimba mélyedve nézegettem a kezeimet.

- Bekapcsoljam a rádiót, esetleg? – érdeklődött a fiú.

- Oké.

Sahib benyomta a gombot, épp a műsorvezető beszélt - „És most következik a Lovebug, a Jonas Brotherstől”. Összeszorítottam a szám és próbáltam nem odafigyelni a számra, de a hangok bekúsztak a fülembe, a szavak elárasztották az agyamat.

- Allah, milyen zenéket adnak manapság – jelentette ki hirtelen Sahib és átkapcsolt valami komolyzenét játszó rádióállomásra. – Nem tudom, mit szeretnek ezen olyan sokan?

- Hát igen… borzasztó – motyogtam.

- A zene megcsúfolása! – a fiú kezdett belelendülni a szónoklatba. – Elképesztő, hogy képesek ilyen zenei érzékkel egyáltalán nem rendelkező egyének a toplisták élén állni. Ez a szám is például… és micsoda polgárpukkasztó szöveg…

- Hm? Hát ’polgárpukkasztónak’ azért nem mondanám… - ezzel a mondattal előidéztem néhány másodperces csöndet.

- Na mindegy – szólalt meg Sahib végül -, a lényeg, hogy, ha rajtam múlna, nem engedném, hogy ilyesmiket tartalmazó CD-k a boltok polcaira kerüljenek. Elhiheted, hogy Iránban csupa vallásos zenekar működik.

- Ezek a Jonasék is vallásosak! – vetettem gyorsan közbe, de alighogy kimondtam, máris rájöttem, mekkora hibát követtem el.

- Muzulmánok? – meredt rám Sahib értetlenül.

- Hát, nem kifejezetten… - nyökögtem. – Keresztények.

- Hogy micsoda? Harper, te keresztény zenét hallgatsz? – Sahib úgy meredt rám, mintha éppen azt vallottam volna be, hogy egyenként felkutattam az összes Koránt a világon, és nyilvánosan leköptem őket.

- Nem… nem szoktam őket hallgatni, csak… csak ismerem a nevüket. Ennyi.

- Meg a vallási hovatartozásukat. – Sahib egyre jobban hasonlított egy kihallgatóra. – A barátnőiddel beszélgetsz róluk?

Némán néztem ki az ablakon.

- Harper, te rossz társaságba keveredtél!

- De Sahib, nem drogozom, nem iszom…

- Épp csak keresztény emberekért rajongsz. Nemsokára kikeresztelkedsz?

Nem tudhattam, szándékosan vagy akaratlanul-e, de Sahib szavai őszintén megbántottak. Nem voltam fanatikus hívő, de ha valaki rákérdezett, muzulmánnak neveztem magamnak. Ez volt a legegyszerűbb: éreztem magam mögött muszlim ősök rengeteg nemzedékét. Ha keresztény lettem volna – vagy csak ateista –, az azzal járt volna, hogy magamra maradok. A családom soha nem fogadott volna vissza, én pedig egyedül képtelen lettem volna boldogulni. Nem meglepő: mióta anyám meghalt, folyton csak azt hallottam, hogy nekem nincs jogom önálló döntéseket hozni.

- Nem rajongok értük – jelentettem ki ismét. – De igyekszem tájékozott lenni.

- Minek?

Sahibnak igaza volt: ha egyszer házasok leszünk, úgyse kell soha semmi újdonsággal megismerkednem. Egy 2000 éves könyv alapján élünk majd, és mindennap a nagymamám receptjeit fogom használni. Ilyen szempontból nézve jobb is, ha minél tudatlanabb vagyok: minél kevésbé ismerem a világot a házasság előtt, annál kevésbé fog hiányozni utána.

- Itt vagyunk – riasztott fel Sahib pár perccel később a gondolkodásból. – Várj, Harper! – szólt rám, amikor kinyitottam az ajtót.

- Igen?

- Hidd el nekem, hogy nem jó barátok azok, akik nem hagyják, hogy önmagad legyél. Soha ne felejtsd el a gyökereidet.

Szó nélkül bólintottam. Sahib ezt úgy vette, mintha egyetértenék vele, és valamennyire igaza is volt. Csak éppen azt nem tudtam, muzulmánként mennyire vagyok Harper, és mennyire vagyok a Keshwani család.

Sahib kivette a bőröndömet a csomagtartóból, és elkísért egészen a ház ajtajáig. Megvárta a szerencsétlenkedésemet a kulccsal, aztán letette a holmimat a küszöbre.

- Nem hozod fel? – értetlenkedtem.

- Nem helyes hajadon leányok házában tartózkodnom, amikor nincs itt idősebb rokon, hogy felügyelhessen ránk.

- Ja tényleg! – Látványosan a homlokomra csaptam. – Hogy is felejthettem ezt el?

- Nem kell szégyenkezned – vigasztalt Sahib. – Apád mondta, hogy még sose fogadtál férfi látogatót saját jogon. Érthető, ha még nem vagy tisztában a szokásokkal. Majd belejössz ebbe is.

- Remélem. Viszlát, Sahib!

- A mihamarabbi viszontlátásra! – Azzal sarkon fordult, bevágta magát az autóba, és úgy elhajtott, hogy az aszfalt majdnem porzott utána.

Néhány percig bénultan álltam az ajtóban. Örök életemben ez vár majd rám? Sose mondhatom majd el a véleményemet? Sose lehetek önmagam? „Hidd el nekem, hogy nem jó barátok azok, akik nem hagyják, hogy önmagad legyél.” – visszhangzott a fejemben. Vajon ez a szabály a férjekre is érvényes?

Mert ha igen… akkor Sahib nem nekem való. Sokkal jobban meglennék N… - de éreztem, hogy ilyesmire még gondolnom is tilos.

Megráztam a fejem, hogy elűzzem zavaró gondolataimat, és nagy nehezen becipeltem a csomagomat. Még mindig nem jöttem teljesen rendbe, legalábbis a lépcsőfordulóban egy pillanatra megszédültem. Nekidőltem a falnak, letéptem a kendőt a fejemről, és mélyeket lélegeztem. Nehézkesen felrángattam a bőröndöt a szobámba, becsaptam az ajtót, és lerogytam a padlóra.

Azonnal elborított a zokogás. Olyan volt, mintha hosszú évek összegyűlt, elfojtott keserűségét adnám ki magamból, Csendes-óceánnyi könny társaságában. Még soha nem éreztem ilyen gyengének és tehetetlennek magamat: össze-vissza rángatóztam, néha hátravetettem a fejemet, és bevertem a falba – de meg se éreztem. A világ mintha hófehér vattába bugyolált volna, hogy csak a bensőmre figyeljek, a lelkem legeslegmélyére. Oda, ahol az igazi énem sérült állatként ordított és szenvedett.

…

Fogalmam sem volt, mennyi ideje érkeztem haza, amikor meghallottam Darius élénk csacsogását lentről, a nappaliból. Minden tagom reszketett, de valahogy felkászálódtam, és rápillantottam a faliórámra.

Este 8-at mutatott. Valamivel több mint 5 órán át hevertem öntudatlanul a földön. Kivánszorogtam, megmostam az arcomat a fürdőben, bár a tükörbe nézve észrevettem, hogy a szemem riasztóan vörös maradt. Mindegy – muszáj volt köszönnöm apámnak.

- Szia, Harper! – üdvözölt Darius, amikor a nappaliba léptem. – Nézd meg, mit rajzoltam!

- Csodaszép – vágtam rá, holott kisöcsém remekműve leginkább egy absztrakt festészeti kiállításon arathatott volna zajos sikert.

- Ugye? – Hát igen: a muszlim férfiaknak nem kell szerénynek lenniük. – Még a tanító néni is megdicsért.

- Jó ízlése van – mosolyogtam bátorítóan, és összeborzoltam öcsém szépen kifésült haját, de hirtelen elrántottam a kezem, mintha áramba nyúltam volna. Eszembe jutott Nick, aki pontosan ugyanezt tette ma velem a kórházi ebédlőben.

- Szervusz, Harper! – köszönt rám apám az újsága mögül. – Jól elbeszélgettél Sahibbal?

- Igen, apa. – Egy pillanatig tétováztam. – Remekül megértjük egymást.

- Ezt örömmel hallom. Nyilván elmesélte, hogy nemsokára megy Mekkába.

- Persze. Nagyon lelkesnek tűnt.

- A jövő hónapban indul. Egyébként meghívtam vacsorára még az utazása előtt valamikor. Talán 2 hét múlva? Valami ilyesmi.

- Ez csodásan hangzik, apa. – Mereven álltam, de akárhogyan is szorítottam össze a számat, az udvarias, megfelelő válaszok valahogy mégis kicsúsztak rajta.

- Aztán meg neked is meg kell ismerkedned az ő családjával, kislányom. Nagyon kedves nő az anyja, afféle pótanyád lehet majd. Az apja meg – hát, mint Sahib, csak 40 évvel idősebb.

- Bizonyosan remekül ki fogunk jönni.

- Erről én is meg vagyok győződve. Ha nincs itt dolgod, akár fel is mehetsz, és tanulhatsz, nehogy lemaradj a tanulmányaiddal.

- Természetesen.

Az egész beszélgetés úgy zajlott le, hogy apám rám se nézett, de nem csak ez zavart. Idegesített, hogy minden mondatunk úgy hangzott, mintha egy hollywoodi forgatókönyvíró adta volna a szánkba a szavakat.

Fent a szobámban először kipakoltam a kórházból visszahozott cuccaimat. A legtöbb ruhámat lecipeltem a szennyesbe, a maradékot pedig betuszkoltam a szekrénybe. Legalul megtaláltam Nick cetlijét, és egy gyors mozdulattal bedugtam a harisnyáim közé. Bekapcsoltam a mobilomat, és láttam, hogy Louise nem keresett. Miért is tette volna? – ötlött fel bennem a gondolat, aztán nagy levegőt véve felhívtam én.

- Halló? Harper, te vagy az? – kérdezte fagyos hangon.

- Igen, én… én… Louise, tudom, hogy hülye voltam.

- Minő meglepetés.

- Nem akartam veszekedni veled, csak…

- Csak aztán mégis.

- Nem erről van szó…

- De figyelj, mondd meg nyugodtan, hogy idegesítelek, oké? Meg fogom érteni, hogy te inkább ahhoz mész hozzá, akit apád választott.

- Már kiválasztotta a férjemet.

Louise elhallgatott.

- Meg leszek hívva az esküvőre?

- De Louise, tudod, hogy én nem akarok hozzámenni Sahibhoz.

- Évek óta ez volt az első önálló döntésed. – Észrevettem, hogy Louise nagylelkűen átugorja a Ryan-témát. – Komolyan, legtöbbször az volt az érzésem, hogy apáddal barátkozom, pedig én veled akartam. Harper Keshwanival, az önálló individuummal.

- Hű… ezt szépen mondtad. Louise, nem felejthetnénk el ezt az egész veszekedést?

- Megvan még Nick száma?

- I-igen.

A vonal végén újra csak a csend visszhangzott.

- Harper kedves, azt hiszem, még nem vagy menthetetlen. Holnap már jössz?

- Igen, ma engedtek ki.

- Oké, foglalok neked helyet a buszon. Jó messze Ryantől.

- Köszönöm. Jó tudni, hogy számíthatok rád.

- Ez alap. Na jó, meg kell írnom egy spanyol esszét, nem érek rá csevegni.

- Mi, kaptunk egy esszét?

- Ja. Egy híres bűnözőről kell írni. Neked javaslom Allahot vagy akárkit, aki kitalálta, hogy kendőt kell hordanotok.

Akár akartam, akár nem, kénytelen voltam felnevetni.

- No de Louise…!

- Mi az? – kérdezett vissza a lány ártatlan hangon. – Amúgy jó éjszakát.

- Neked is!

Ahogy letettem a telefont, ólmos fáradtság öntött el. Csigalassúsággal lezuhanyoztam, és hullafáradtan dőltem rá az ágyamra. Lett volna min töprengenem, de úgy aludtam el, mint akit fejbe vertek.

6.

-    Micsoda?! – üvöltötte Louise teli torokból a telefonba, miután beszámoltam neki a történtekről.

-    Jól hallottad. És még valami… öhm… - egy pillanatig haboztam – megadta a mobilszámát.

Barátnőm olyan hangosan sikoltott fel, hogy el kellett tartanom a fülemtől a készüléket – mintha azt közöltem volna vele, hogy egy teljes Dior-kollekciót készülök nekiajándékozni minden ok nélkül.

-    Jesszus! Harper! Harper! HARPER!

-    Louise, Louise, Louise?

-    Fel… kell… hívnod! – nyögte ki levegő után kapkodva.

-    Nem – jelentettem ki határozottan. – Louise, már mondtam ezerszer…

-    De hát odavan érted!

-    Ezt meg honnan veszed? – értetlenkedve ráztam a fejem, de rögtön megbántam ezt az elhamarkodott cselekedetet, amint újból régi ismerősként üdvözölhettem a szemem elé úszó színes foltokat.

-    Értek az ilyenekhez, szívem – mondta büszkén a lány. – Jaj, tuti meg fog még látogatni a kórházban, úgyhogy viszek neked valami normális ruhát, meg…

-    Állj már le, kérlek! Nem fog felkeresni… különben is, engem nem különösebben nem is érdekel. Nem… nem az esetem. – Örültem, hogy telefonon beszélünk, így legalább nem látta, hogy belepirultam ebbe az óriási hazugságba.

-    Aha, persze. Tudom, te a rosszfiúkra buksz – jegyezte meg Louise csípősen.

-    Hé!

-    Jó, bocs. Csak olyan idegesítő, hogy olyan vagy néha, mint valami apáca. Semmi igényed nincs arra, hogy legyen melletted valaki, aki szeret?

-    Te szeretsz, nem?

-    Persze, de én nem erre a fajta szeretetre gondoltam. Hanem szerelemre. Idővel úgyis szükséged lesz… dolgokra, amiket a szerelmeden kívül más nem tud majd megadni neked.

-    Ki beszélt itt szerelemről?

-    Jajj – Louise mélyet sóhajtott. – Javíthatatlan vagy. Na mindegy. Egy szó, mint száz, én, mint legjobb barátnőd, megtiltom neked, hogy semmibe vedd és elfojtsd mindazt, amit ez iránt a fiú iránt érzel. Hidd el nekem, ellenkező esetben előbb-utóbb bele fogsz őrülni.

-    Nekem te ne szabd meg mit tegyek és mit ne! – fojtogatta a torkomat a düh. – Ne mondd meg, mi a jó! A magam ura vagyok, Louise, nincs szükségem arra, hogy kioktassanak!

-    Rendben, Harper. Rendben. De ne számíts a segítségemre, mikor majd depressziósan, egy késsel a kezedben ülsz majd a kádban vagy gyógyszereket tömsz magadba és… és… akkor már nem leszel a magad ura. Azt hiszed, apróság, de tudom jól, hogy többről van szó. Látom a szemedben, hallom a hangodban. Talán az eszed még mást mond, de…

-    Hagyd abba! – hörögtem a telefonba levegő után kapkodva, s vadul törölgettem a könnyeket a szememből. – Fogd be!

-    Köszönöm, Harper. – Louise hangja szomorú volt. – Jólesik, hogy így bánsz velem. Tényleg.

Ennyi volt. Letette. Forrtam a méregtől. Miért csinál Louise mindig a bolhából elefántot? Könyörgöm, szó sem volt itt semmiféle szerelemről, meg sorsról. Mindösszesen úgy döntöttem, hogy fájó szívvel, de visszautasítom Nicket.

Lehet, hogy a barátnőm belelátott valami nem létezőt a dologba, de én nagyon jól tudtam, hogy köztem és egy világhírű zenész közt nem lehet semmi. Persze Louise, aki egészen más családban nőtt fel, mint én, ezt nem értheti. Egyszerűen nem értheti. Hiába okoskodik.
Hátradőltem az ágyban és zsebre dugtam a kezem. Végigsimítottam a gyűrött cetlit, amin a telefonszám volt. Nem fogom felhívni. Minél hamarabb kikerülök a kórházból és Nick sosem jön rá, hol lakom vagy hogy hova járok iskolába.

Többet nem volt időm rá gondolni, mert ekkor eszembe jutott, hogy ma még be fog ugrani apám egyik – természetesen muzulmán – munkatársának fia, akivel mellesleg egy hónapja találkoztam utoljára. Jóapám láthatott benne valamit, ugyanis gyakorta fényezte a fiút.

Már azt hittem, elfelejtette, ugyanis nem emlegette legalább két hétig – tulajdonképpen ezért volt bátorságom belemenni a randiba Ryannel. Ezen a reggelen azonban már hatkor felébresztett, hogy készüljek, mert Sahib érdeklődött hogylétem felől.

Mindenesetre nem jelenhettem meg egy szál pizsamában, borzas hajjal, tehát felkaptam a sminkkészletet, amit Louise felejtett ott, egy halom ruhát és elvonultam a kórházi folyosó végén található össznépi fürdőszobába.

Először a hajammal kellett valamit kezdeni. Kénytelen voltam összefogni, majd az egészet egy kendő alá rejteni, végtére is hívő muzulmán vagyok, vagy mi a szösz. Hagytam, hogy egy-két tincs kiszabaduljon. Nem nézett volna ki természetellenesen – ha nem a kórház falai közé vagyok bezárva éppen.
A zúzódásaim már eltűnőben voltak, így a sminkkel nem kellett sokat bajlódni. Ám a ruhák… a szinte lyukassá kopott farmer még hagyján, de a kötött, szúrós, szürke, hosszú nyakú pulóverben egy másodperc múlva úgy éreztem, hogy menten megfulladok.

Igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, s amint végeztem az utolsó simításokkal is, visszamentem a betegszobába, ahol az ágyamat szépen – és kényszeres mozdulatokkal – rendbe raktam. Leültem az ablak mellett álló székre és bámultam kifele, mikor jelenik már meg Sahib. Túl akartam esni ezen a találkozón, mihamarabb.

Kényszerítettem magam, hogy a várakozás hosszú percei alatt ne gondoljak a veszekedésre Louise-zal – évek óta ez volt az első vitánk, és tudtam, hogy most nagyon megsértettem a barátnőmet. Gusztustalanul viselkedtem, pedig csupán segíteni akart. Mélyeket lélegezve próbáltam visszaszorítani a torkom mélyéről felbugyogó ingerült sírást. Nem akartam, hogy Sahib zokogni lásson – jobb, hogyha egy muzulmán nő nem mutatja ki az érzelmeit férfiak előtt. Ahogy nagymamám mondaná: „abból nem lehet baj”, ha még a gondolataimat is megtartom magamnak. Szabad szerelemre – és olyan barátnőre, aki nem a sógornőm – pedig végképp ne is számítsak. Féltem, mi lett volna, ha ezt kereken közlöm Louise-zal; nyilvánvalóan felemlegeti az összes romantikus arab könyvet, és kijelenti, hogy szökjek el, meg hogy ma már a tradíciók nem is olyan fontosak. Szép érvelés lett volna, azzal az apró hibával, hogy Louise, akár a legtöbb amerikai, túlzottan idealizálta a Keletet. Az arab országok nem maga a Kánaán. A hagyományok még ma is élnek, talán erősebben, mint valaha.

-    Miss Keshwani? – nyitott be ebben a pillanatban az ajtón egy nővérke. – Látogatója érkezett.

-    Tudok róla – válaszoltam, és óvatosan kisandítottam a folyosóra a nővér háta mögött. Sahib tényleg ott álldogált, megilletődöttségében zsebre tett kézzel.

-    Hát akkor magukra hagyom önöket, rendben? – a nővér elsietett, és én szemtől szemben álltam Sahibbal – vagyis ha sejtéseim nem csaltak, a leendő férjemmel.

-    Helló, Harper – lépett be a terembe a fiú. 17-18 éves lehetett, nem sokkal idősebb nálam – apám rámutatott párszor, azért érdemes fiatal férfival összeházasodni, mert így én lehetek az első feleség, ami öregkoromban tiszteletet és megbecsülést jelent majd. Mindez érthető volt – de néha másra is vágytam, mint hogy én legyek egyszer a rangidős.

Sahib magas volt, és kisportolt alkatú. Barna bőre volt – gyanítottam, hogy az apja néhányszor elrángatta szoláriumba a múlt héten. Széles, barátságos arcáról óriási, mélyfekete szemek néztek rám. Az állán kis szakáll serkedt, pontosan ugyanolyan fekete színű, mint félhosszú, göndör haja.
„Kicsit hasonlít a haja Nickére” – gondoltam magamban, aztán rémülten az ajkamba haraptam. Ki kell vernem a fejemből azt a fiút!

-    Sz-szia, Sahib – köszöntem inkább gyorsan, mielőtt még udvariatlannak nyilvánítana.

-    Hát, nem… nem beszélgetünk egy kicsit? – azzal körbefordult, mintha azt várta volna, hogy valami értelmes társalgási téma eléugrik a falakról. – Allahra, te nem vagy egyedül?!

-    Hogy? Ja, ő nem sok vizet zavar – bámultam a még mindig kómában heverő asszonyra. – Még nem ébredt fel azóta, hogy én itt vagyok. Egyszer sem.

-    Lehet, hogy egy halottal raktak össze? – most már tisztán láttam az iszonyatot Sahib szemében.

-     Ugyan már, nyugi. Sőt – emeltem fel a kezemet, amikor láttam, hogy közbe akar vágni –, nem is szállta meg semmilyen démon.

-    Biztos? Hé, te ilyen szennyet olvasol? – Sahib most a tinimagazinra meredt. Úgy éreztem, képes lennék leütni, ha hozzá mer nyúlni – habár jobban belegondolva ehhez semmi jogom nem volt.

-    Miről is akartál beszélgetni? – tereltem el gyorsan a témát.

-    Ja, igen! – derült fel a fiú. – De nem megyünk ki a parkba vagy valami? Nem akarok itt mások füle hallatára… érted…

-    Jéz… Magasságos, Sahib, ő kómában van! Nem hall semmit.

-    A démonoknak vannak füleik – tájékoztatott Sahib ellentmondást nem tűrően.

Feladtam a harcot.

-    Felőlem mehetünk is – sóhajtottam, és küzdöttem az ellen a boldogság ellen, ami akkor rohant meg, amikor Sahib megkönnyebbülten rám mosolygott.

Lehet, hogy jóképű – mert hogy az volt, azt még az én ódivatú ízlésemmel is észre kellett vennem –, de nem volt még a férjem, hogy hálás legyek minden egyes szaváért, és minden egyes pillanatért, amikor nem ütlegel.

Csendben sétáltunk le a lépcsőkön. Most, hogy volt a közelemben valaki, aki egy zuhanás esetén elkaphatott volna, fura módon egyáltalán nem szédültem meg. Amikor leértünk a földszintre, egyértelműnek éreztem, hogy nem mutatom meg Sahibnak a büfé felőli kijáratot, hanem inkább a főbejárattól indulva kerülünk egyet. Inkább nyolcszor körbejárom az egész épületet, minthogy egyszer is ugyanott legyek Sahibbal, ahol Nickkel voltam. Nem tudtam megindokolni, miért, de szentségtörésnek éreztem volna.

-    Nem akarsz leülni a padra? – úgy tűnt, Sahib a muzulmán férfiakhoz képest szokatlanul udvarias és előzékeny. – Azt hallottam, beteg voltál. –Vagy csak szimplán nem akarja, hogy leendő felesége mindenki szeme láttára ájuljon el.

-    Aham, köszi – telepedtem le. – Te nem ülsz mellém?

-    Én? Nem, én majd… én majd térdelek.

-    Térdelsz? Sahib, tökre nedves a fű meg minden…! – rémüldöztem, de Sahib tényleg letérdelt elém.

Ha ezt Nick csinálja, biztos romantikusnak találom, de Sahib inkább nevetségesnek tűnt. Egek, ha egész életemben egy énekes nyikhajhoz fogom hasonlítani a férjemet, megőrülök!

-    Harper! – nézett rám Sahib fénylő szemekkel. – Tudom, mit akarok csinálni!

-    Hát, ez nagyon jó… és? Már a céget is kiválasztottad, ahol dolgozni fogsz?

-    Micsoda? – volt egy olyan érzésem, hogy Sahib nem is nagyon figyelt rám - ehhez kénytelen leszek hozzászokni életem hátralévő részében. – Neem, nem erről beszélek. Megtaláltam az életcélomat!

-    Az se rossz – bólogattam. – És mi lenne az?

-    El akarok zarándokolni Mekkába!

-    Hű! – Őszintén szólva nem tartottam magam fanatikusan vallásosnak. Ünnepek – oké, kendő – oké (iskolában persze nem hordtam, de családi körben jobban szerettem, ha valami eltakar), de napi ötszöri imádkozás és évenkénti zarándoklat? Na nem!

-    Ez sokat jelent Allah szemében!

-    Kétségbevonhatatlanul. De mikor indulsz, meg ilyenek?

-    Még fogalmam sincs – felelte nagy komolyan. – Meg kéne kérdezni egy asztrológust, hogy várjak-e a házasságomig vagy sem. Tudod, ennyire nem ismerem a vallási rituálékat – vagyis direkt végigolvastam ezért a Koránt, de sehol nem találtam erre vonatkozó rendelkezést.

-    Ó, szóval nemsokára meg fogsz házasodni? – A hangom nyolc oktávnyit csúszott följebb.

-    Igen, és Harper… úgy hallottam, te vitán felül erényes vagy.

-    Hajjaj, ki pletykálhatott? – kuncogtam elpirulva. Le mertem volna fogadni, hogy nem ismerte Ryant.

-    Ha… ha úgy esne, és megkérnélek – („Nehogy megkérje a kezemet!”-zakatolt a fejemben) – várnál rám, amíg visszajövök Mekkából?

Lánykérés átugorva. Végülis igaza van: úgysem szabad akarattal mondanám ki az igent, akkor meg minek szerepet játszani?

-    Nos, úgy vélem… úgy vélem, ez természetes és érthető kérés – makogtam.

-    Tudtam, hogy te megértesz! – ragyogott fel Sahib arca. – A Korán is azt mondja, hogy a hű asszony igazi kincs egy férfi életében.

-    Hmm, valahogy ezt a részt mindig átugrottam – hebegtem halkan, de Sahib már nem is figyelt rám.

-    Ne menjünk vissza? Nem lenne jó, ha megfáznál vagy ilyesmi történne veled.

-    Tényleg nem örülnék neki – indultam meg a főbejárat felé.

-    Állj, van itt egy másik bejárat is – vette észre a büfé felé vezető ajtót Sahib. – Lehet, hogy nem tesz neked jót, ha sokat gyalogolsz.

-    Megeshet – szigorúan ráparancsoltam a szívemre, hogy ne érezze magát megtisztelve, amiért Sahib törődik velem, de már késő volt.

Az ebédlő most is tömve volt emberekkel, akik mind Sahib után fordultak, ahogy elhaladtunk előttük. Tény, hogy jóképű és magas volt – de arab, márpedig ez itt egyértelműen kisebbséget jelentett.

De nem ez volt a legrosszabb – hanem az, amit akkor olvastam ki az emberek szeméből, amikor felém fordult a tekintetük. „Itt megy egy újabb engedelmes, behódoló feleség” – mondta ki rólam az ítéletet az a közösség, aminek azelőtt – Nickkel – még teljes jogú tagja voltam.

Gyűlöltem őket, mert igazuk volt.

Fent, a kórteremben Sahib mellettem állt, amíg meggyőződött róla, hogy valóban lefekszem az ágyamba, és tényleg be is takarom magam. Mielőtt elment volna, még becsukta az ablakot („Túl hideg van odakint!”), én pedig egyszeriben úgy éreztem, megsülök.

-    Kellemes további napot, Harper – köszönt el Sahib, kezével már újra vajszínű öltönyének zsebében. – Remélem, mihamarabb hazaengednek.

-    Jó lenne. Neked is kellemes napot – suttogtam elszorult torokkal.

-    Akkor… akkor én most távozom – intett Sahib. Az ajtóból hátraszólt:

- Majd intézkedek, hogy elvigyék innen ezt a démont, oké?

5.

Néhány másodpercig vakon kóvályogtam, túl gyorsan pattantam fel az SMS elolvasása után. Miután kicsit magamhoz tértem, és a nyakam tövéből induló szúró fájdalom is alábbhagyott, azonnal hívtam Louise-t.

- Te most szórakozol velem?! – támadtam le, amint felvette. – Mert ha igen, hát közlöm veled, hogy a legkevésbé sem találom viccesnek!

- Nyugodj meg, Harper. És… már megbocsáss, de azért ennél jobb humorom van.

- Jó… jó – fújtam ki magam. – Jó…

- Beakadt a lemez? – nevetett Louise. – Na jó… azonnal ülj le!

- Honnan tudod, hogy állok?

- Szívem… ismerlek.

- Leültem. – A lábaim már amúgy is alig bírták megtartani a testemet, egyre jobban remegetek, a pulzusom pedig rohamosan növekedett.

- Rendben. És most figyelj rám egy kicsit és ne szakíts félbe. Nincs sok időm, a szüleim ajándékával kell foglalkoznom – kezdte Lou komoly hangon. – Nick negyed órája bekopogott az ajtónkon. Ez kissé meglepő volt… igazából majd kiugrott a szemem a helyéről. Érdeklődött, hogy vagy… azt mondtam neki, hogy az engedélyed nélkül nem adhatok ki rólad információkat. Azt sem mondtam el neki, hol vagy. Hozzáteszem, nagyon nehéz volt tartanom szám, de mivel olyan ellenálló vagy… - kis szünet állt be. – Viszont megígértem neki, hogy beszélek veled az érdekében, és holnap megint felkeres. Öö… ennyi.

- Oké. Először is, köszönöm, hogy nem mondtál el neki semmit. Imádlak, tényleg.

- Igen, tudom.

- Másodszor. Nem adok semmiféle engedélyt. Most még nem. Át kell ezt gondolnom.

- Megértem. Öö… akkor most letehetem? Mikor hívsz vissza?

- Leteheted és ... fogalmam sincs. Nem tudom, mennyi idő kell ahhoz, hogy értelmezni tudjam ezt a helyzetet. Annyira… abszurd.

- Jó, jó, jó – hallatszott, hogy Louise már nagyon akar menni. – Na szia… és ne felejts el hívni, vagy szeeegény Nick hoppon marad.

Amint letettem a telefont, hátradőltem az ágyon és hagytam, hogy a gondolatok elárasszák az agyamat. Először Nickkel foglalkoztam. Miért kereste meg Louise-t? Miért érdekli őt egy mindössze tizenhat éves lány… én?

Én… a zúzódásokat leszámítva sem voltam az a klasszikus értelemben vett „szép” lány. Többet kaptam az arab rokonaimtól külsőségekben, mint az amerikaiaktól. Így a new yorkiak szemében inkább voltam egy különc a vastag szálú, koromfekete hajammal, ami soha nem állt úgy, ahogy szerettem volna, vagy az átlagosnál sötétebb bőrömmel és a normálisnál kétszer sűrűbb szempilláimmal, amik sötétbarna szemeimet keretezték. A kezeim túl kicsik, az ujjaim túl vékonyak voltak, a lábaim aránytalanul hosszúak, a ruhatáram pedig sürgős felújításért üvöltött.

Akkor meg? Talán… talán csak azért érdekli, mi van velem, mert ő mentett meg, talán ezért kialakult köztünk valamiféle kötődés. Magamnak sem akartam bevallani, de szerettem volna azt hinni, hogy esetleg tetszem neki, hogy látott bennem valamit a sokkon kívül is azon az estén – a józan eszem azonban minduntalan észhez térített. Semmi esély rá, hogy bármi különösebb közöm legyen egy világhírű zenészhez.

Ráadásul… ott van apám is. Ha esetleg csoda történne, ő úgyis azonnal megakadályozná a boldogságomat, ehhez nem fér semmi kétség. Még azelőtt közbelépne talán, hogy beleszerethetnék Nickbe, mert persze ilyesmit lehetetlen titokban tartani – nem is tudom, mit képzeltem, mikor Ryannel mentem randizni. Úgy tűnik, elvakított az önelégültség, hisz még azt sem láttam meg, hogy csak egy újabb trófea leszek számára.

Ezek után fogalmam sem volt róla, mit tegyek. Nem akartam rögtön elfojtani, elvágni a Nick és köztem lévő – valamiféle – szálat. De nem akartam csalódni sem, nem akartam fölöslegesen szenvedni csak azért, mert esetleg túl sokat képzelek bele ebbe a bizonyos „szálba”.

De… ha Nick tudni akarja… mindenképp van hozzá joga, hiszen valamiképpen beleszövődött ő is a történetbe, s nem mondhatom, hogy semmi köze hozzá. Tehát meg kell engednem Louise-nak, hogy elmondja, mi a helyzet – de azt, hogy hol vagyok, semmiképp sem mondhatja el. Nicknek és nekem is az lesz a legjobb, ha soha többet nem találkozunk.

Hirtelen elhatározással feltárcsáztam Louise-t.
- Na? – csicsergett vidáman, köszönés nélkül. – Hogy döntöttél? – A háttérzajokból ítélve Louise éppen a kórház parkján vágott át.

- Háát… ha Nick keres, mondd… mondd meg neki, hogy jól vagyok, és nemsokára ki is engednek.

- Oké. És mikor mehet be hozzád?

- Louise, kérlek, ne mondj semmit… nem jöhet. Se most, se soha.

- Istenem, Harper, te egész egyszerűen megőrültél! Nem hiszem el, hogy képes vagy… hogy te direkt…

- Louise – sóhajtottam. – Én ezt már eldöntöttem. Ennyi.

- Gondolom, most tiszteletben kéne tartanom a döntésedet vagy mittudomén.  Hát rendben. De csak hogy tudd: szerintem te nem vagy normális. Egy ilyen lehetőségtől fosztod meg magad csak és kizárólag az apád iránti, rosszul értelmezett engedelmesség és hűség miatt.

- Tetszetős beszéd volt. Kérlek!

- Jól van, tudod, hogy nem fogok semmit se tenni. Legjobb meggyőződésem ellenére, megjegyzem.

- Ezt már elmondtad párszor. Ígérd meg, hogy bízhatok benned!

- Megígérem. Tőlem egy szót sem fog hallani az a srác, aki érdeklődik utánad, kutat utánad, aggódik érted…

- Louise!

- Akkor te csak gyógyulgass. Pá! – Louise a köszönésemet meg sem várva nyomta ki a telefonját – ilyet csak olyankor tett, amikor valami nagyon felzaklatta.

Szóval ezt is elintéztem. Készen álltam arra, hogy Nicket elsüllyesszem a legmélyebb emlékeim közé. Volt egy estém, amit csak miatta nem akarok teljes egészében elfelejteni… de semmi több.

Ahogy körbenéztem, megakadt a szemem a földre esett újságon. Óvatosan hajoltam le, nehogy elszédüljek, és felvettem. Megpróbáltam visszahajtogatni a szamárfüleket, aztán inkább úgy döntöttem, hogy ennek a borzalomnak a kukában lenne a helye. Már majdnem elindultam felé, amikor valami megrohant, és inkább csak az éjjeliszekrényre tettem. Lehet, hogy egy nagy adag szennyes pletyka – de nincs semmi megfogható emlékem arról az estéről. Lehet, hogy számomra is zavarosan viselkedtem – de valahogy megkönnyebbültem.

Nem sokkal később a korgó gyomrom űzött ki a szobából. Fogalmam sem volt, merre találok valami ehetőt itt, de a legkevésbé sem akartam tenger problémám tetejébe még éhen is halni.

Ide-oda kóvályogtam a folyosókon. Először a felsőbb emeleteket akartam végigböngészni, de felfelé még mindig nem tudtam biztosan egyensúlyozni. A saját szintemen csak kórtermek voltak mindenfelé, úgyhogy megcéloztam a földszintet. Az tűnt a leglogikusabb helynek egy étkező számára, én pedig csak reménykedni tudtam, hogy egy ekkora intézményben a legtöbb dolgot értelmesen szervezik meg.

Ahogy elindultam a lépcsőházban, egy tábla tájékoztatott, hogy éppen az ötödik emeletet készültem elhagyni. Kicsit megriadtam a ténytől – jesszusom, öt emelet? Képes leszek én ájulás nélkül ennyit lépcsőzni? Volt egy sanda gyanúm, hogy aligha.

Az első fordulón még viszonylag magabiztosan jutottam túl, de aztán lila és hófehér foltok úsztak be a szemem elé. Felpillantva láttam, hogy a harmadikon járok – dr. Garrett emeletén –, úgyhogy megkönnyebbülten rogytam le a zsúfolt váró egyik, viszonylag közel eső székére.

Aztán pontosan ugyanazzal a lendülettel pattantam fel és osontam vissza a lépcsőkre, amikor megláttam Nicket az egyik széken üldögélni.

A lépcsősor szélén álló hatalmas oszlop teljesen eltakart, így mögüle teljes észrevétlenül tudtam körbenézni. Pontosan úgy éreztem magam, mint egy rossz B-kategóriás akciófilm főszereplője, de nem tehettem mást.  A legkevésbé sem akartam elbújni egy hasonmás miatt, de még ennél is kevésbé akaródzott találkozni vele.

Meglepő módon újra kristálytisztán láttam mindent. A váró tele volt óvodás kisgyerekekkel, akiknek a többsége a térdét szorongatta fájdalmas arccal. Úgy tűnt, aznap gigantikus „essünk el futás közben”-napot szerveztek.

De engem nem ez érdekelt, hanem… igen. Az egyik eldugott sarokban tényleg Nick húzódott meg. Jaj, ne… de volt valami furcsa az egész képben. Újra kipillantottam, és észrevettem, hogy a nemrég magabiztos fiú hófehér arccal üldögél, minden ízében remeg, és szemlátomást nehezen veszi a levegőt. Mellette ült az egyik bátyja – ha a tinimagazin képei nem torzították el túlságosan, akkor Kevin volt az, aki biztatóan fogta öccse karját.

Ebben a pillanatban kinyílt dr. Garrett ajtaja. Az idős férfi kiterelgetett egy túlmozgásos ovist, aztán reszketeg hangon elkiáltotta magát:

- Nick Jonas, gyere gyorsan!

Elhúztam a számat – hát persze, ősztársága csak nem fogja egy váróban vesztegetni értékes idejét? Kicsit összezavart, amikor láttam, milyen nehezen tántorog be a szobába, és hogy végig Kevinre támaszkodik – de végülis 2 filmmel a háta mögött el kell tudnia játszania egy félhalottat, nem?

És egyáltalán mit keres itt? Ha utánam jött, akkor Louise nem tartotta be a szavát. Ha pedig ennyiben sem tudok megbízni benne, akkor mi garantálja, hogy nem hívta fel egy füst alatt az apámat is, és nem tájékoztatta a lánya kis kiruccanásáról? Semmi. Viszont… miért akart volna Nick miattam eljönni egy kórházba? Sehol semmi riporter, csak a bátyja – értem viszont nem kellett volna ennyit trükköznie. Hiszen még a bátyját is elrángatta – állítólag nagyon szoros kapcsolatban álltak, de azért ennyire csak nem?

Jobban végiggondolva a dolgot – ki vagyok én, hogy azt higgyem, Nick akár egy negyed lépést is megtesz azért, hogy a közelemben legyen? Úgy tűnt, egy kicsit túlságosan is sokra tartottam magam. Ha még a saját apám is csak egyszer jött látogatni, nem várhatok többet Nicktől sem. Sokkal valószínűbb, hogy az ifjúnak önbizalom-túlcsordulása lett. Vagy sokkot kaptak a fülei, mert túl hangosan hallgatta a legújabb CD-jüket.

A szükségesnél egyetlen pillanattal sem óhajtottam többet eltölteni azon az emeleten. Vettem egy mély levegőt, és lesiettem a földszintre, ahol kiderült, jól tippeltem – az ebédlő valóban ott volt, a szárny másik végében. A helyét jelző táblákat követve csak ötször tévedtem el, de megérte – az étkező óriási volt, de egy nagyon jó ízlésű valaki napsárgára festtette, gyerekrajzokkal kidekoráltatta, és barátságos barna színű bútorokkal zsúfolta tele. Semmi fehér, semmi sterilitás – szinte kedvem lett volna ideköltözni. A terem egyik végében hosszú pultokon kínálta magát rengetegféle ennivaló, a sarokban pedig egy büfé volt, nyilvánvalóan a siető látogatók számára. Nyílt innen egy kettes számú kijárat is, egyenesen a parkba. Jó, hogy ezt megtudtam – eldöntöttem, ha még másnap is bent akarnak tartani, napközben feltétlenül kisurranok.

Most viszont nem bírtam tovább, ennem kellett. Az egyik konyhás keresett nekem valami könnyű zöldséges rizottót – úgy éreztem, ennél nehezebbet nem bírnék lenyomni a torkomon. Egy közeli asztalhoz telepedtem le, és egy szempillantás alatt eltüntettem a teljes adagot. Nagy meglepetésemre még mindig éhes voltam – soha nem szoktam ennyit enni egyszerre. Nyilván a baleset miatt volt – de otthon apám mindig azzal piszkált, hogy többet kéne ennem, különben egy „rendes muzulmán fiú” sem fog rám nézni. Akárhányszor előjött ezzel a szöveggel, hányingerem lett, és képtelen voltam akár csak egyetlen falatot is enni. A közös étkezéseink rendszeresen veszekedéssel végződtek, de itt nem sürgetett senki. Másodjára ugyanazt kértem, de ha arra számítottam, hogy békésen megebédelek, akkor keserűen csalódnom kellett.

Nemsokára ugyanis arra kaptam fel a fejem, hogy Nick hangját hallom. „Ez nem lehet igaz” – gondoltam kétségbeesetten, és körbenéztem, hova tudnék elbújni. Reménytelen helyzet volt – majdnem minden hely foglalt volt már.

- Akkor beugrom egy kis vízért, oké? – hallottam Nick hangját a háttérből - Vagy esetleg veszek neked egy csokit. Talán.

- Rendben. Kint várlak, öcsi. Vigyázz magadra! – ez egyértelműen Kevin volt.

- Nem vagyok kisgyerek! – mordult fel Nick.

- Nem mondtam, hogy az vagy… de unok már folyton iderohangálni miattad. Legközelebb Joe hoz be, oké?

- A kocsimmal jöhettél! Folyton azzal jössz, hogy az sokkal jobb, mint a tiéd!

- Jól van, jól van, jól van! Te inkább csak szedd a lábad!

Nick mellettem haladt el, de szerencsére nem vett észre. Ha ki tudnék sietni, mielőtt visszajön… a tervem totálisan kudarcba fulladt, amikor a fiú alig fél perc múlva kifordult a kis üzletből. Lehajtottam a fejem, és csendben reménykedtem.

- Harper! – ennyit erről. – Te itt? – azzal Nick otthonosan letelepedett a másik székre.

- Helló, Nick – préseltem ki magamból lassan a szavakat. – Hát te mi járatban vagy errefelé?

- Előbb te mondd meg – hárított el minden kérdezősködést.

- Agyrázkódásom van, ha éppen annyira tudni akarod.

- Nee! – láttam a szemén, hogy elszörnyedt. – Az az állat képes volt…

- Nyugi. – Most néztem rá először úgy igazán. Mintha már sokkal jobban lett volna, mint amikor fent láttam. – Tudod… szeretném megköszönni, amit értem tettél. Rendes… dolog volt tőled hazafuvarozni egy ismeretlen lányt meg minden… és persze jó, hogy éppen ott voltál, és Louise mondta, hogy…

- Állj le, te! – nevetett fel. – Nagyon szívesen tettem.

- És bocsi, hogy nem kerestelek előbb, de…

- Ugyan már. Egyébként… örülök, hogy megismerkedtünk.

- Kicsit furcsa egy ismerkedés volt ez, nem gondolod? – vontam fel a szemöldökömet.

- Hogy érted? – sikerült összezavarnom.

- Arra célzok, hogy csak ma tudtam meg, ki is vagy te.

- Csak… féltem, hogy egy őrült rajongó vagy…

- Akkor meg felismertelek volna, nem?

- Hát… jó, ha tudni akarod, jó ideje te voltál az első, aki nem tört ki sikításban, amint meglátott, és gondoltam, tehetnénk úgy, mintha én csak egy átlagos fiú lennék.

- Aha. – Zavaromban teletömtem a számat egy nagy adag rizottóval, így alig tudtam kinyögni a következő kérdést: - Szóval miért is vagy te itt?

- Cukorbeteg vagyok – közölte magától értetődően. – Elfogyott otthon az inzulinom, mert folyton elfelejtem, hogy kell tartaléknak lennie, és rosszul lettem. Még jó, hogy az egyik itteni orvos régi barátunk, és nála mindig van inzulin. Nem értem – itt amúgy nincs egy cukorbeteg se? A patikában nem is tudok inzulint venni, úgy kell interneten rendelgetnem.

- Ééértem. – Nem igazán tudtam, mit válaszoljak erre. Sajnálkozzak?

- De jól megvagyok. Holmi kis diabétesz nem fog engem megállítani! – kínomban már csak kuncogni tudtam.

- Na jó, figyi, nekem most mennem kell. Maradnék még, de Kevin megöl, ha nem vagyok ott – végülis a próbát kellett miattam abbahagyni. De… na várj csak… - Nick össze-vissza kotorászott a zsebeiben, aztán előrántott egy megviselt cetlit és egy összerágott ceruzát, és gyorsan lefirkantott valamit. Átnyújtotta nekem a cédulát, és felállt.

- Majd keress, jó? Muszáj rendesen is beszélnünk egyszer.

- Nick, nem hinném, hogy ez… - de ő válaszra sem várva gyorsan beletúrt a hajamba, vidáman elköszönt („helló, mostantól tényleg vigyázz magadra”) és elfutott.

Néhány percig még mozdulatlanul ültem, csak a düh forrt bennem. Milyen nagyképű, beképzelt viselkedés ez már?!

Ekkor eszembe jutott, hogy ha apám házassági tervei sikerrel járnak, nemsokára egy olyan emberrel kell majd együtt élnem, aki ennél sokkal többet enged meg magának – törvényesen. Remegő kézzel nyitottam ki a cetlit, és elolvastam az odaírt telefonszámot. Tipikus módon egy vigyorgó szmájlit biggyesztett a számsor végére.

Összegyűrtem a papírlapot, és a zsebembe süllyesztettem. Nem volt kérdés, hogy soha nem hívom fel, de jó volt tudni, hogy van valamim, amit ő adott, valamim, aminek semmi köze Ryanhez.

4.

Úgy éreztem, az éjszaka során berozsdásodtak a végtagjaim. Ropogó csontokkal kászálódtam ki a kórházi ágyból, hogy suttyomban elmehessek a mosdóba. Nem tudtam megbarátkozni az ágytállal.

Viszonylag gyorsan végeztem, bár a tükör előtt eltöltöttem pár percet, próbáltam felfedezni valami kis javulást az arcomon. A zúzódások már kicsit kevésbé élénken csúfították el a bőrömet, de nem volt nálam semmi, amivel levakolhattam volna. A baj igazából az volt ezzel, hogy apám még nem látta a lila és sötétkék foltokat a szemem fölött és a pofacsontomon – tehát akár arra is következtethet, hogy a kórházban bántalmaztak. Őt ismerve ez nagyon is lehetséges volt. 

Gyorsan visszamentem a betegszobába és lassan elnyúltam az ágyon. Épp időben érkeztem, ugyanis néhány perc múlva megjelent egy nővérke, kezében egy tálcával, amin némi étel mellett egy meglehetősen vészjósló külsejű injekció feküdt. A nő egyenesen felém tartott. 

-    Jó reggelt, Harper! – üdvözölt mosolyogva – Ne félj, azt nem te kapod – látta, hogy a szurit nézem.

-    Jaj, de jó… - fújtam ki magam – Öö… tegnap a főnővér elvette a telefonom…

-    Igen, tudok róla és vissza is hoztam. Ma már fogadhatsz látogatókat. Hoztam egy kis reggelit, délben pedig Dr. Garrett meg fog vizsgálni. Szeretne megröntgenezni. 

-    Rendben. Köszönöm. – átvettem a tálcát és a mobilt.

A nővérke csak mosolygott és már ment is a szoba másik lakója felé, én pedig nekiláttam a meglehetősen különös kinézetű zabpelyhemnek. Nos… az íze pont olyan volt, mint a külseje… 

Mikor végeztem, már tárcsáztam is Louise számát (egyébként tíz nem fogadott hívásom volt tőle…). 

-    Harper! Na végre! – Lou már az első kicsöngés után felvette. 

-    Bocs, de a főnővér elcsórta a mobilomat. Történt valami, hogy ennyiszer hívtál? 

-    Ami azt illeti, igen… igen, szeretnék neked mutatni valamit… 

-    Figyelj, ma már bejöhetsz, nem tudnánk személyesen megbeszélni? – vágtam közbe

-    De… végül is oké. Oké, bemegyek. Mondjuk… nem tudom, egy óra múlva? – hallatszott, Louise ég a vágytól, hogy megoszthassa velem, milyen fantasztikus esemény történt. 

-    Igen, akkor jó lesz. Ja, és… hoznál egy kis alapozót? 

-    Hát persze. Na, akkor szia drágám! – köszönt el sietve, s még mielőtt egy szót is szólhattam volna, már le is tette a telefont. 

El sem tudtam képzelni, milyen izgalmas fejleménnyel bővülhetett Louise életének története, de azt sejtettem, hogy hozzám is van valami köze. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, zavart, hogy nem tudom meg azonnal, de szerettem volna személyesen beszélni a barátnőmmel. Egy órát kibírok.

Két perc múlva talpon voltam és kikerestem az apa és Darius által behozott ruhák közül egy ronda, barna, combközépig érő (azaz inkább combközépig kinyúlt) kötött kardigánt és ráhúztam a még rondább kopott, hússzínű pizsamámra. Valahogy úgy néztem ki, mint a saját nagyanyám. 

Nem tudtam nyugton maradni, így a maradék háromnegyed órában, a fájdalomra fittyet hányva sétálgattam a szobában. A fejem kavargott és egyre erősebben lüktetett, a gerincem is teljes hosszában üvöltött kegyelemért, de nem feküdtem vissza. Szerencsére egyetlen orvos vagy nővér sem jelent meg, hogy visszaparancsoljon rendeltetési helyemre. 

Az idő csigalassúsággal telt, de Louise-t még nem láttam sehol. Nagyjából félpercenként bámultam ki az ablakon, hátha meglátom az ismerős, fekete hajzuhatagot. 

Hihetetlen öröm és izgalom töltött el, mikor megpillantottam a lányt, ahogy sietve közeledik a kórház felé. Tűkön ültem (illetve álltam), az ajtófélfának támaszkodva vártam Lou-t, aki, mikor meglátott, elkezdett rohanni felém. Az utolsó pillanatban fékezett le, épp, hogy nem jött nekem. 

-    Jaj, de rusnya az arcod! – ölelt át óvatosan – Azonnal kezdenünk kell vele valamit. Ülj le az ágyra!

Maga előtt terelgetett és amint helyet foglaltam, elővarázsolt egy felszerelt piperetáskát, s nekilátott az alapozásnak. 

-    Na halljuk, mi történt? – pár perc után már nem tudtam türtőztetni magam. 

-    Hát… emlékszel arra a fiúra, aki olyan hősiesen megmentett? – a „hősiesen” szót külön kihangsúlyozta, jó hosszú „ő”-vel. 

-    Hülye kérdés. Állandóan rá gondolok. Hihetetlen, hogy még a nevét sem tudom. 

-    Azt hiszem, ez már nem sokáig lesz így – mosolyodott el Louise sejtelmesen.

Gyanakodva pislogtam rá frissen emberivé varázsolt szememmel.

-    Álljunk csak meg! Ezt meg hogy érted?

-    Sehogy. Ne mozogj, elkenlek! – Louise szenvedő arccal végezte el rajtam az utolsó simításokat.  – Na tessék, készen is vagy. Milyen volt a mai napod? – vigyorodott el.

-    Pontosan olyan, amilyet egy kórháztól várnál – meredtem rá. – Szóval, mi is van azzal a fiúval?

-    Semmi, semmi, semmi… nem akarod meghallgatni ezt a dalt? Talán tetszene neked – azzal előhúzta legújabb zenelejátszóját, és a fülhallgatót minden tiltakozásom ellenére sikeresen betuszkolta a fülembe.

-    De… de ez milyen dal? Ugye nem valami felkapott mai izé?! – Louise kitartó átnevelési kísérletei ellenére leginkább komolyzenét hallgattam.

-    Csak hallgasd, oké? Szép csendesen – tette Louise az ujját a szájára.

Megadóan hátradőltem az ágyban. A fülembe dübörgő zene nem is volt olyan rossz – ritmusos, egyszerű, vidám dallamú, szép hangú énekessel. Amolyan nyári kerti partira való szám volt – ha valaha is járhattam volna ilyesmire, talán még szerettem is volna.

-    Nagyon jó, és most? – néztem értetlenkedve Louise-re a dal végén. – Mit kezdjek ezzel?

-    Tudod, ki énekli? – volt valami ádáz türelmetlenség a hangjában.

-    Őszintén szólva, fogalmam sincs… - sóhajtottam.

Louise benyúlt lábánál heverő táskájába, és előhalászott egy tinimagazint. Az orrom alá dugta a címlapot – amiről a sikátorbeli fiú bámult vissza rám.

-    Nick Jonas – Introducing me – mosolyodott el Louise elégedetten. – Ne mondd, hogy még nem hallottál róla!

-    Hát pedig… – még mindig nem tértem magamhoz. Mit keres a megmentőn egy pletykalap legelején? Kétségtelenül ő volt az – csak az arckifejezése volt teljesen más. Semmi vidámság, semmi aggódás – csak kőkemény pózolás. Nem nagyon tetszett ez nekem – nem tudtam összeegyeztetni korábbi viselkedésével.

-    Jonas Brothers? A világ legmenőbb fiúzenekara? Semmi? – láttam, hogy Louise teljesen megbotránkozott műveletlenségemen.

-    Egyáltalán nem is hallottam róluk! – emeltem fel védekezően a kezemet. – Most meg fogsz kövezni?

-    Jaj, te… dehogyis! Csak… most mihez kezdesz? Elhoztam a laptopomat, ha utána akarnál nézni…

-    Végülis – ültem fel rendesen - mást úgyse tehetek. Add csak ide azt a laptopot.

-    Ezt már szeretem – Louise hangjából kihallatszott némi önelégültség. – És most megkeresed? Beszélsz vele? Írsz neki? Juj, ez egyszerűen olyan izgi… alig bírtam ki, hogy ne rohanjalak le rögtön ezzel az infóval, de olyan ramatyul néztél ki, hogy képtelen voltam rá… na, hogy tetszik? Tényleg, szerinted aranyos? Veled olyan édesen viselkedett és…

-    Louise! – pirítottam rá. – Nem tudnál egy kicsit – egy egészen icipicit csendben maradni? Nem bírok tőled koncentrálni.

-    Jujuj, bocsi – Louise megszeppenten üldögélt tovább.

Pedig az az igazság, hogy fecsegésével semmi bajom nem lett volna – az évek alatt már hozzászoktam, sőt azt hiszem, egy-egy kimerítő nap után elaludni is képes lettem volna mellette. Most viszont néma csendre volt szükségem, hogy valahogy megemésszem mindazt a rengeteg adatot, ami az interneten keresztül zúdult rám. A világhírű, háromtagú fiúzenekar, eladott lemezek és dalok sokasága, rajongók és utálók milliói, és persze – barátnők. Tudhattam volna. Mire számíthatok én egy ilyen hírességtől? Nem vagyok sem szép, sem gazdag – és még csak fel se ismertem. Pedig… akkor jutott eszembe, hogy valami CD-t vettem ki megmentőm – akarom mondani, Nick – kocsijának kesztyűtartójából. Jonas Brothers… mit akarok én egy olyan embertől, aki a saját zenéjét hallgatja a kocsijában? Ráadásul az internet szerint kishúga sem volt – újabb rossz pont.

-    Na? – pontosan eddig bírta Louise. Kettő egész perc – nála ez komolyan rekordteljesítménynek számít.

-    Nem tudom – lemondóan összehajtottam a laptopot, és a kezébe nyomtam. – Nem akarok erről most többet olvasni.

-    Ja, megértem – a tekintete nem éppen ezt sugallta. – Szóval akkor megkeresed?

-    Remek ötlet! – kiáltottam gúnyosan. – Nem is tudom, hogy kezdjem – vajon menjek vissza a házhoz, és kopogjak be, hátha ő nyit ajtót? Vagy esetleg írjak a hivatalos e-mailcímére? Netán kommenteljek valami menő rajongói honlapon, hátha észreveszi? Vagy menjek el egy koncertjére, és csápoljak az első sorban?

-    Jó, ez így tényleg hülyén hangzik… de olyan rendes volt veled!

-    Ha ezt közhírré tennék, simán kiderülne, hogy csak marketingfogás – ráztam meg a fejem.

-    Ne legyél már ennyire negatív! – úgy tűnt, sikerült Louise-t alaposan felbosszantanom. – Miért ne lehetne veled kedves – önmagadért?

-    Mert ez valahogy… nem helyes – suttogtam elszorult torokkal.

-    Az nem helyes, hogy így beszélsz! – ugrott fel Louise ingerülten. – Veled valami nagyon nincs rendben! Hihetetlen, hogy az a középkori apád képes volt így nevelni a lányát a 21. században!

-    Ennek semmi köze az apámnak – igazítottam helyre. – Én egyszerűen nem érdemlek meg ilyesmit.

-    Te valami kiadós újranevelést érdemelnél már meg végre… – Louise megdermedt a mondat közepén. – Jézusom, teljesen elfelejtettem a szüleim házassági évfordulóját! Nem hiszem el, nem igaz, ez az egész dolog Nickkel meg veled mindent kitörölt az agyamból! Pfff… hát ez nem igaz. Bocsi, Harper, rohannom kell valami ajándékért!

-    Oké, oké, menj csak – intettem beleegyezően. 

-    De holnap jövök megint! – Louise már az ajtónál állt, amikor visszafordult. – Kapd el, dobom! – hajította felém a tiniújságot. – Feltétlenül olvasd el!

-    Jó, persze – tudtam, hogy nem fogom kinyitni az újságot. A legkevésbé sem akartam semmit tudni erről a sztárocskáról.

Louise lépteinek halk, ütemes kopogása lassan átalakult a fülemben azIntroducing me taktusaivá. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem az érzékcsalódást. Eldöntöttem, hogy nem fogok törődni azzal a fiúval – folyton emlékeztetnem kellett magam arra, hogy igazi neve is van. Persze, szívesen elbeszélgettem volna vele; de így, hogy velem együtt úgy nagyjából 127 millió lány vágyálma volt ez, a dolog kevésbé tetszett érdekesnek. Ha meg apám rájönne, hogy holmi fehér amerikai énekesekkel lófrálok, egyből véget vetne züllésemnek és visszaküldene a nagyszüleimhez Iránba. Ami azt jelentené, hogy Louise-zal sem találkozom soha többet…

Különben is, vannak nekem fontosabb problémáim is ennél a Nicknél. Például Ryan. Mostantól a végzéséig hátralévő másfél évben folyamatosan kerülgetnem kell majd minden iskolai rendezvényen? Egyértelmű, hogy igen, tekintve, hogy nem nagyon szeretnék vele szóba állni. De mi van, ha más lányokkal is eljátssza ugyanazt, amit velem? Hitegeti őket, eléri, hogy különlegesnek, fontosnak és (egy kicsit talán) szépnek érezzék magukat, aztán pokollá teszi az életüket egy sötét zugban? Megteheti – senkit nem tudok figyelmeztetni. Az ismeretlen fiútól – Nicktől – nem lehet elvárni, hogy mindig ott szobrozzon. Bár őszintén szólva kinézem belőle – statisztikailag is holtbiztos, hogy legkésőbb a következő lány világgá kürtöli az esetet, és akkor Nick menőzhet azzal, hogy milyen jószívű. Biztos volt valami botránya mostanában, és szüksége van a renomékorrekcióra.

Azon kaptam magam, hogy nehézkesen lehajolok az újságért, és átfutom a cikket.

Hát nem. Nem volt semmi botránya – éppenséggel azt írták róla, milyen szűzies és jólelkű. Bah. Reklámfogás.

Ugyanakkor múltkor tényleg megmentett. Kedves volt, ez tény, és önként elfuvarozott Louise-ékhoz… és amit nem tudtam megérteni: nem mondta el a nevét, amikor nem ismertem fel. Ha azt akarta, hogy reklámozzam, miért hagyott ott ilyen tudatlanul?

Zavart, hogy volt valami az egész üggyel kapcsolatban, amit sehova se tudtam tenni.

Az idő olyan lassan telt, hogy azt éreztem, megőrülök. Nem tudtam elaludni – és az sem segített, hogy a kórteremben fekvő nő egész nap kómában feküdt, mozdulatlanul – , nem tudtam olvasgatni, csak ugyanazt a cikket kényszeresen – Nickről. Az ablakon keresztül pompásan megfigyelhettem, ahogy leszáll az éj, és az évtizedes fák árnyéka egyre megnyúltabban vetül a környező épületek falaira.

Este 10 óra tájban, amikor már indultam volna, hogy kikönyörögjek magamnak valami jó erős altatót, amikor felcsipogott a telefonom. SMS Louise-tól.

„Bizti nem akarsz beszélni ezzel a Jonas-gyerekkel?” Kifújtam az izgatottságomban visszatartott levegőt. Miért is vártam izgalmas hírekre? Olyasmire például, hogy Ryan hirtelen kilőtte magát a világűrbe?

„L., ezt már megbeszéltük. NEM. Szállj le a témáról, oké?”

„Akkor sem, ha 10 perce járt nálam, és utánad érdeklődött?”

3.

Éjjel nyugtalanul aludtam. Nem tudtam rájönni, mi nyomja annyira a lelkem. Reggel a szokásosnál korábban keltem, de kihasználtam az időt: megmosakodtam és megpróbáltam az arcbőrömet elviselhető színűre varázsolni. Az eredmény rémes volt, de nem foglalkoztatott különösebben. A bordáimból jó néhány megrepedhetett az este folyamán – legalábbis a minden lélegzetvételnél belém nyilalló fájdalom erre engedett következtetni.

Nagy nehezen felvettem egy farmert és bő pulcsit, aztán bedobáltam a cuccaimat a táskámba és lesiettem a konyhába, hogy egyek valamit.

Ahogy megláttam apám dühtől lila fejét, rögtön rájöttem, mi a gond.

- Nem jöttél haza este – csak ennyit mondott halkan, fenyegetően.

- Igen, apa, bocsi… öö…

- Hallgatlak.

- Én csak… Louise-zal olyan gyorsan telik az idő… ne haragudj – nem vagyok valami jó hazudozó.

- Nem ismerek rád. Először fordul elő, hogy elmaradsz itthonról. Először, de biztosíthatlak afelől, hogy utoljára. Ma érted megyek a suliba, rögtön tanítás után. És ezt megcsináljuk minden nap, egészen addig, míg nem tanulsz a leckéből.

- Már tanultam belőle. Tényleg, soha többé nem kések. Megígérem – kétségbeesetten próbáltam menteni magam, bár tudtam, hogy igazából hiába.

- Az iskola előtt foglak várni – nézett rám apám ellentmondást nem tűrően – és nem. Louise nem jöhet át.

Legszívesebben tányérokat csapkodtam volna a falhoz. Két oka volt, hogy nem tettem meg. Az egyik a karomat átjáró fájdalom. A másik a józan eszem. Szó nélkül meredtem Dariusra, aki épp megpróbált egyszerre magába tömni egy zsemlét. Elfelejtett megfésülködni, göndör fekete haja fél oldalt a fejére lapult.

- Most megyek – motyogtam. – Sziasztok.

Apám vetett rám még egy ingerült pillantást, de a dolog szerencsére ennyiben maradt. Viszont legalább a fejem különös színezetét nem vette észre. Harper vs. Apa 1:1.

Egyszerre értem a busszal a megállóba. Louise már a megszokott helyén ült, meglepetten nézett rám.

- Azt hittem, ma otthon maradsz.

- Milyen indokkal? – húztam fel a szemöldököm.

- Oké, ott a pont. De akkor is. Hogy vagy?

- Áh, semmi bajom. Kicsit fáj itt-ott, de túlélem. Komolyan – láttam rajta, hogy nem kifejezetten hisz nekem. – Ne nézz már így rám!

- Jó, bocsi – emelte fel a kezeit védekezően –, ne egyél meg. Egész jól eltüntetted a zúzódásaidat.

Nem figyeltem rá, Ryan ugyanis épp ekkor ment el mellettünk. Rám se pillantott.

- Van még pofája egy légtérben tartózkodni normális emberekkel? – ez Louise volt, méghozzá meglehetősen hangosan.

- Fogd már be! – szóltam rá – Azt sem tudod, mi történt tegnap!

- De vannak sejtéseim… és ezeket az is igazolja, hogy tegnap még csak nem is Ryan furikázott el hozzánk, hanem…

- Elég volt! – fogtam be a fülem – Hagyd abba!

- Befoghatod a füled, attól még te is tudod, hogy nekem van igazam! Ugye tudod, hogy néha egészen elviselhetetlen vagy?

Ezek után egész nap nem szóltam hozzá. Nem akartam még többet veszekedni, ráadásul egyre erősödő fejfájás kínzott. Az volt az érzésem, hogy mikor Ryan megütött, agyrázkódást kaphattam. Tudtam, hogy el kéne mennem a dokihoz, de azt már annál kevésbé, hogy mit mondjak apámnak a dologgal kapcsolatban.

Az idő iszonyú lassan telt, de még akkor sem nyugodhattam meg, mikor kicsöngettek az utolsó óráról. Csigalassúsággal pakoltam össze a cuccaimat és mentem ki a suliból. Apám az ajtóban várt. Reméltem, hogy a jelenetet, melynek során végigkísér a kocsinkig vezető néhány méteren, senki nem látta. Legfőképp Ryan nem.

De egyáltalán – mit érdekel engem Ryan? Megpróbált megerőszakolni.

- Apa – köszörültem meg a torkom, mikor az autó motorja felbúgott.

- Tessék.

- El tudnál vinni a St. Mary kórházba? Öö… elestem tesin és bevertem a fejem… azt mondták, nézessem meg, lehet, hogy agyrázkódás vagy valami…

- És engem miért nem hívtak fel emiatt?

- Hát… azt mondtam nem komoly. De most már tényleg kezdem rosszul érezni magam – nem csak a fejem fájt, a gyomrom is kavarogni kezdett és a hátam is készült szétmenni.

- Rendben, elviszlek – bólintott.

- Oké – dőltem hátra megkönnyebbülten – köszi.

Húszpercnyi autókázás után érkeztünk meg a kórházhoz.  A hatalmas, betonszürke épület fenyegetően magaslott felém – vajon itt rájönnek, hogy hazudtam az apámnak, és nem is tesin ért valamiféle baleset? Sosem jártam még itt, és most valamiért úgy éreztem, rossz döntés volt elhurcoltatni magam.

Beléptünk a kihalt előcsarnokba. Apám is elég bizonytalanul kapkodta a fejét – az anyám halála óta nem járt itt. Egy pillanatig azt vártam, hogy hirtelen könnyezni kezd, vagy vadállati üvöltésben tör ki, de semmi ilyesmi nem történt. Egyszerűen odakísért a recepciós pulthoz, és megkérdezte, merre kell mennünk.

Egészen a harmadik emeletig kellett feltornáznom magam. Azt hittem, a szemem előtt elhomályosuló lépcsősornak sose lesz vége. Amint felértünk, leroskadtam egy székre, és próbáltam mélyeket lélegezni. Tudtam, hogy ha elájulnék, apám első gondolata az lenne, hogy „tudatmódosító szereket” használok, és a traumatológia helyett azonnal elcipelne a toxikológiára.

Ebben a pillanatban nyílt ki egy ajtó, amelyen a „Dr. Garrett” felirat ékeskedett. Egy ősz hajú, alacsony bácsi dugta ki rajta a fejét.

- Harper Keshwani – sipította valószerűtlenül vékony hangon.

- Megyek – ugrottam fel a kelleténél kissé gyorsabban. A világ egy pillanatra megint összezavarodott előttem. – Nyugi, apu, megoldom egyedül – mosolyodtam el biztatóan, amikor megláttam, apám milyen szerencsétlenül álldogál a székem mellett.

- Menj csak – sóhajtott fel. – Remélem… remélem, semmi komoly bajod nincs.

- Miss Keshwani, kérem – Mr Garrett türelmetlennek tűnt.

- Megyek már – siettem felé. Becsusszantam a résnyire nyitott ajtón, és felültem a magas vizsgálóasztalra.

Az orvos maga először a kis pult mögé ült, és amíg felvette az adataimat, nekem jutott időm körbenézni. A rideg fehér falak egyhangúságát csak néhol törte meg egy-egy girbegurba gyerekrajz. Az egyik sarokban régi üvegszekrény állt, tele spatulákkal és egypár hasonló aprósággal.

- Szóval, Miss Keshwani, miért fáradt ide? – Mr Garrett felállt, és öregesen mellém totyogott.

- Háát, bevertem ma a fejem tesin… - csak az járt a fejemben, hogy sose tudtam jól hazudni. – Azóta folyton fáj, meg szédülök és hányingerem van…

- Értem. Azt hiszem, ez agyrázkódás lesz. Azért elvégeznék egy-két rutinvizsgálatot. Kap rendesen levegőt? – bólintottam, de ő ennek ellenére elővette a sztetoszkópját. Tudtam, hogy végem. Mr Garrett figyelmét természetesen nem kerülték – nem kerülhették – el a zúzódásaim. Pár perccel később felnézett, és figyelmesen végigtekintett rajtam.

- Biztos benne, hogy testnevelésórán történt valami kis baleset? – kérdezte.

Jaj, istenem!

- Igen … leestem a… korlátról, vagyis a… - suttogtam teljesen elveszetten. – Kérem… - tettem még hozzá kétségbeesetten.

Mr Garrett lassan vette le a sztetoszkópot a nyakából, és szándékosan nem nézett az irányomba. Olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy a fémes íz bejárta a szájpadlásomat, miközben az orvost szuggeráltam. Ha mindent be kéne vallanom, ezer százalék, hogy elmondja apámnak, én pedig a jövő héten valami hagyományos mohamedán esküvőn találnám magam – menyasszonyként…

- Nos, hát ha így áll a helyzet… – harákolta Mr Garrett. – Egypár napra bent kell tartanunk, hogy meggyőződjünk róla, nincs semmi szövődményed, de egyébként semmi komolyabb baj nem történt. Agyrázkódás, és három bordád megrepedt… semmi olyasmi, amit az idő és egy kis pihenés rendbe ne hozna – azzal a zsebéből előhúzott egy lapot, és ráfirkált valamit tipikus, olvashatatlan orvos-írással. – Menjetek le a második emeletre, és a fekvőosztályon adjátok ezt oda a főnővérnek. Ha jól sejtem, két-három éjszakánál többet nem fogsz itt tölteni.

Végre megtaláltam a hangomat.

- Köszönöm.

- Ez a kötelességem – mosolygott rám Mr Garrett, és kinyitotta előttem az ajtót.

- Mi az, Harper? Doktor úr, hogy van a lányom? Meg kell műteni? – apám arca enyhén zaklatottnak tűnt.

- Nyugodjon meg, Mr Keshwani. A lányának enyhe agyrázkódása van, és pár napig bent kell tartanunk, de valószínűleg nem esett komoly baja. Néhány bordája elrepedt, de nem törés, szépen össze fognak forrni. Kérem, fáradjanak le a második emeletre.

- Hálásan köszönöm, doktor úr…

- Ugyan, ugyan, csak a dolgomat tettem. Na, menjenek csak, menjenek…

Alig félóra múlva egy ablak melletti ágyban hevertem, hófehér kórházi pizsamámban. A kórteremben összesen tíz ágy állt, de csak én és egy folyamatosan alvó, negyven év körüli nő feküdtünk bent. Apa hazament, hogy ellássa Dariust, de azt ígérte, az este még benéz hozzám, és hoz valamit, hogy ne unjam szét magam.

Bár nem mondtam neki, igazából jólesett ott heverni, és csak bámulni a semmibe. Az ablak a kórház kihalt parkjára nézett, és most, hogy semmire nem kellett figyelnem, önkéntelenül is végigjátszottam magamban az előző este történteket. Még mindig nem értettem, hogy került a képbe az a fiú: mit keresett ott? Miért mentett meg? És hogy hívják? Még csak meg se tudtam köszönni neki, amit tett… ebben a pillanatban felcsipogott a telefonom – Louise írt.

„Hali, elmentél végre kórházba??” Tudtam, hogy gyors választ vár.

„Ja, itt fekszem bent. Pár napig még megfigyelnek, de nem történt semmi komoly.” A válasz Louise szokásos rekordsebességével érkezett.

„Az tökjó:D. Najó, meglátogatlak. Félóra múlva, oké???”

„Louise, tilos meglátogatnod! Nem akarom, hogy miattam kerülj bajba!”Teljesen megrémültem. Louise képes, és beszökik… ő ugyanis gyerekes dolognak tartotta a szabályok betartását. Mindig mindent akkor és úgy csinált, ahogy és amikor akart – még ha ezzel ki is vívta néhány tanár ellenszenvét.

„Nem érdekel, RÓLAD van szó. Nem hagyhatom, hogy unatkozz:P. Indulok.” Ennyi. Most már úgyse tudtam megakadályozni. Újból kibámultam az ablakon. Ősziesen aranyló fák, alattuk az ezerszínű avar… volt egy olyan érzésem, hogy elaludtam, hirtelen ugyanis arra riadtam fel, hogy egy apró, színes ruhákba öltözött alak vág át a parkon. Még ekkora távolságból is felismertem Louise-t. Tényleg képes volt eljönni ide, csak hogy felvidítson… melegség öntötte el a szívemet.

Pár perc múlva nyílt az ajtó, és Louise csörtetett be rajta. A teremben fekvő nő meg se moccant a zajokra.

- Jaj, szia, Harper – telepedett le mellém Louise. – Hogy vagy? Tényleg minden oké?

- Persze – néztem rá komolyan. – A tegnap estét leszámítva oké vagyok. Meg hogy most egy ideig nem mehetek sehova suli után… még hozzátok se.

- Te jó isten! – kapta a kezét a szája elé. – Ezt nem is mondtad!

- Hát igen, valahogy nem… nem került szóba – nem akartam azt válaszolni neki, hogy nem is nagyon beszéltünk egymással aznap.

- Na jó, és a tegnappal mi van? Megköszönted már neki, hogy megmentett Ryantől?

- Nem. Mielőtt megkérdeznéd – folytattam gyorsan, mert láttam, hogy közbe akar szólni –, egyszerűen csak azért nem, mert fogalmam sincs, hogy ki ő. Ugyanis nem mondta meg a nevét, és semmit sem tudok róla. Talán csak azt, hogy merre lakik… ha kikerülök, lehet, hogy megpróbálom megkeresni.

Louise tátott szájjal bámult rám.

- Hogyhogy… - kezdte. – Hogyhogy nem tudod, hogy…

A főnővérnek sikerült a lehető legalkalmatlanabb pillanatot kiválasztania a vizitre. Belépett, és először unott képpel pillantott végig a kórtermen. A rutin majdnem elhitette vele, hogy csak a lábadozó betegek vannak ott – aztán mégis észrevette a betolakodót.

- Azonnal távozzon, kisasszony! – meredt harcias képre Louise-ra, akinek azonban már megvolt a megfelelő válasza:

- Csak a leckét hoztam el Harpernek!

- Füzetek és iskolatáska nélkül? – sajnos a főnővér túl jó megfigyelő volt.  – Kifelé! Harpert csak holnaptól lehet meglátogatni!

- Igenis, maga lelketlen! – szájalt vissza Louise. – Ha nem tudná, fontos megbeszélnivalónk van.

- Képzelem – horkant fel a főnővér. – Most aztán tényleg tűnés.

Louise kelletlenül felkászálódott az ágyam széléről, és lassan elcsoszogott az ajtóig. Mielőtt kilépett, hátrafordult, és megfejthetetlen pillantást vetett rám. Hosszú barátságunk alatt először fordult elő, hogy nem tudtam, mit akar üzenni. Mit jelentett az a tekintet? Szánalom volt benne? Sajnálat? Kíváncsiság? Értetlenség? Sürgetés? Fogalmam sem volt.

A főnővér becsukta utána az ajtót, és az ágyamhoz sietett.

- Kérem a telefont – közölte mereven. – Magának legfőképpen nyugalomra van szüksége, ezért tartjuk itt.

Hirtelen megint megingott előttem a világ. Képtelen voltam ellenkezni, pedig akartam. Ehelyett egy szó nélkül nyújtottam oda a mobilomat – önként megszakítottam a kapcsolatomat a világgal.

Miután a nővér kiment, fáradtan hátradőltem. Bár kimerült voltam, nem tudtam elaludni. Meg kellett várnom apám látogatását, aki néhány régi könyvemet hozta el – még véletlenül sem olyat, ami lekötne – és zavartan próbált valami értelmes társalgást kezdeményezni. Hiába sajnáltam, nem volt erőm a beszélgetéshez. Alighogy elment, máris elaludtam – nyugtalan álmomban Ryan és az ismeretlen fiú verekedtek egymással egy másik sötét sikátorban. Az éjszaka folyamán vagy nyolcszor riadtam fel, de sose tudtam békésen aludni két percnél tovább.