7.

Az elkövetkező napot főleg sírással és alvással töltöttem – senki nem látogatott meg. Sőt, még a nem éppen beszédes szobatársamat is elvitték. Pedig minden vágyam az volt, hogy valaki (de leginkább Louise) egyszer csak megjelenjen és teleordítsa a fejem az összes káromkodással, amit ismer. Az legalább felrázna ebből a letargiából.

Az önsajnálatba temetkeztem, bár ezt magamnak sem mertem volna bevallani. Megtehettem volna, hogy végre felállok a két lábamra, kitörlöm a könnyeket a szememből és az életben egyszer megpróbálok egymagam eligazodni valamiben.

Nem. Inkább a depressziós rohamokat választottam. Sokkal egyszerűbb volt. És sokkal fájdalmasabb – de ezzel mit sem törődtem.

Délután még elvégeztek rajtam egy-két vizsgálatot, s legnagyobb megkönnyebbülésemre Dr. Garrett kijelentette, hogy semmi akadálya a hazamenetelemnek. Valamivel vidámabban pakolásztam el a cuccaimat, Nick telefonszámát pedig a lehető legmélyebbre süllyesztettem a táskámban. Fogalmam sincs, mi akadályozott meg abban, hogy kidobjam, valamiért magam mellett akartam tudni, annak ellenére, hogy biztos voltam benne, sosem lesz szükségem erre a kis papírfecnire.

Ezek után már csak annyi dolgom volt, hogy felhívjam apámat. Negyedszer csöngött ki a telefon, mire felvette.

- Szia, apa! – köszöntem unott hangon.

- Szia, kicsim! Figyelj csak, nem érne rá egy kicsit…

- Nem – vágtam közbe – az a helyzet, hogy értem kéne jönnöd. Ugyanis hazaengedtek. Még meg kell várnom a papírokat, az igazolást a suliba, meg ilyenek…

- Ó. Értem. Épp egy tárgyalás kellős közepén hívtál fel.

- Ez azt jelenti, hogy nem tudsz értem jönni?

- Én nem… de… elküldök érted valakit, rendben?

- Öhm… hát jó. Pontosan kit kell, hogy várjak és mikor?

- Még nem tudom, megnézem a lehetőségeket. Te ülj le a kórház előcsarnokában. Majd olyasvalakit küldök, akit ismersz, oké?

- Hát, jó.

- Ne menj el a kórházból!

- Nem fogok.

- Ne állj szóba idegenekkel és…

- Apa! Nyugi. Nem lesz semmi gond.

- Jó, persze. Nos, nekem mennem kell. Este találkozunk.

- Igen.

- Szeretlek, szia.

Elköszönni már nem tudtam, mert le is tette a készüléket. Tíz perc múlva megérkezett egy nővérke és ellátott minden szükséges információval és papírral a továbbiakkal kapcsolatban. Kaptam például egy remek kis kéthetes tesifelmentést és a nő megesketett, hogy ha bármiféle fejfájást érzek a következő héten, azonnal bemegyek a kórházba.

Nem sokkal később már az előcsarnokban ültem egy ronda, műanyag széken, a lábamnál a ruhákkal tömött sporttáska, a hajamat pedig ismét kendő alá kényszerítettem (apa bárkit küldhet…).

Nem is kellett csalódnom, negyedórányi várakozás után ugyanis maga Sahib jelent meg a bejáratnál. Csakúgy, mint tegnap, most is kifogástalan volt a megjelenése, bár látszott, hogy sietve indult el, mert ezúttal egy nem túl elegáns farmert és fehér pólója felett fekete sportzakót viselt.

Azonnal észrevett és mosolyogva indult meg felém.

- Szia, Harper – nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen ültemből.

- Helló – kényszeredetten mosolyogva fogadtam el a segítséget.

- Jól vagy? – pillantott rám aggódva és gyorsan felkapta a sporttáskámat.

- Aha, persze. Mint látod, hazaengedtek.

Szorosan egymás mellett indultunk el, s én inkább a földet néztem, minthogy akár csak egyetlen, sajnálkozó tekintetet is el kelljen viselnem. Végtelennek tűnő két perc után jutottunk el Sahib autójáig… aminek láttán a szívem kihagyott két dobbanást.

Az állam a földet söpörte, a szemem majd’ kiugrott a helyéről. A fiú mintha észre sem vette volna, hogy bámulom a koromfekete autócsodát, kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót és besegített. Belül is minden a hihetetlen gazdagságról árulkodott, a bőr üléshuzatokból mintha pénz illata áradt volna. Két másodperc múlva a kocsi tulajdonosa is beült és elindította a járművet.

A leghalkabban búgó motorú autó volt, ahova valaha beültem életembe.

- Gyönyörű a kocsid – nyögtem ki végül.

- Ó, köszi – villantott rám egy ragyogó mosolyt. – Westerly Street, ugye?

- Igen, Westerly 15.

- Rendben.

Csendben kocsikáztunk, Sahib az utat figyelte, én meg a gondolataimba mélyedve nézegettem a kezeimet.

- Bekapcsoljam a rádiót, esetleg? – érdeklődött a fiú.

- Oké.

Sahib benyomta a gombot, épp a műsorvezető beszélt - „És most következik a Lovebug, a Jonas Brotherstől”. Összeszorítottam a szám és próbáltam nem odafigyelni a számra, de a hangok bekúsztak a fülembe, a szavak elárasztották az agyamat.

- Allah, milyen zenéket adnak manapság – jelentette ki hirtelen Sahib és átkapcsolt valami komolyzenét játszó rádióállomásra. – Nem tudom, mit szeretnek ezen olyan sokan?

- Hát igen… borzasztó – motyogtam.

- A zene megcsúfolása! – a fiú kezdett belelendülni a szónoklatba. – Elképesztő, hogy képesek ilyen zenei érzékkel egyáltalán nem rendelkező egyének a toplisták élén állni. Ez a szám is például… és micsoda polgárpukkasztó szöveg…

- Hm? Hát ’polgárpukkasztónak’ azért nem mondanám… - ezzel a mondattal előidéztem néhány másodperces csöndet.

- Na mindegy – szólalt meg Sahib végül -, a lényeg, hogy, ha rajtam múlna, nem engedném, hogy ilyesmiket tartalmazó CD-k a boltok polcaira kerüljenek. Elhiheted, hogy Iránban csupa vallásos zenekar működik.

- Ezek a Jonasék is vallásosak! – vetettem gyorsan közbe, de alighogy kimondtam, máris rájöttem, mekkora hibát követtem el.

- Muzulmánok? – meredt rám Sahib értetlenül.

- Hát, nem kifejezetten… - nyökögtem. – Keresztények.

- Hogy micsoda? Harper, te keresztény zenét hallgatsz? – Sahib úgy meredt rám, mintha éppen azt vallottam volna be, hogy egyenként felkutattam az összes Koránt a világon, és nyilvánosan leköptem őket.

- Nem… nem szoktam őket hallgatni, csak… csak ismerem a nevüket. Ennyi.

- Meg a vallási hovatartozásukat. – Sahib egyre jobban hasonlított egy kihallgatóra. – A barátnőiddel beszélgetsz róluk?

Némán néztem ki az ablakon.

- Harper, te rossz társaságba keveredtél!

- De Sahib, nem drogozom, nem iszom…

- Épp csak keresztény emberekért rajongsz. Nemsokára kikeresztelkedsz?

Nem tudhattam, szándékosan vagy akaratlanul-e, de Sahib szavai őszintén megbántottak. Nem voltam fanatikus hívő, de ha valaki rákérdezett, muzulmánnak neveztem magamnak. Ez volt a legegyszerűbb: éreztem magam mögött muszlim ősök rengeteg nemzedékét. Ha keresztény lettem volna – vagy csak ateista –, az azzal járt volna, hogy magamra maradok. A családom soha nem fogadott volna vissza, én pedig egyedül képtelen lettem volna boldogulni. Nem meglepő: mióta anyám meghalt, folyton csak azt hallottam, hogy nekem nincs jogom önálló döntéseket hozni.

- Nem rajongok értük – jelentettem ki ismét. – De igyekszem tájékozott lenni.

- Minek?

Sahibnak igaza volt: ha egyszer házasok leszünk, úgyse kell soha semmi újdonsággal megismerkednem. Egy 2000 éves könyv alapján élünk majd, és mindennap a nagymamám receptjeit fogom használni. Ilyen szempontból nézve jobb is, ha minél tudatlanabb vagyok: minél kevésbé ismerem a világot a házasság előtt, annál kevésbé fog hiányozni utána.

- Itt vagyunk – riasztott fel Sahib pár perccel később a gondolkodásból. – Várj, Harper! – szólt rám, amikor kinyitottam az ajtót.

- Igen?

- Hidd el nekem, hogy nem jó barátok azok, akik nem hagyják, hogy önmagad legyél. Soha ne felejtsd el a gyökereidet.

Szó nélkül bólintottam. Sahib ezt úgy vette, mintha egyetértenék vele, és valamennyire igaza is volt. Csak éppen azt nem tudtam, muzulmánként mennyire vagyok Harper, és mennyire vagyok a Keshwani család.

Sahib kivette a bőröndömet a csomagtartóból, és elkísért egészen a ház ajtajáig. Megvárta a szerencsétlenkedésemet a kulccsal, aztán letette a holmimat a küszöbre.

- Nem hozod fel? – értetlenkedtem.

- Nem helyes hajadon leányok házában tartózkodnom, amikor nincs itt idősebb rokon, hogy felügyelhessen ránk.

- Ja tényleg! – Látványosan a homlokomra csaptam. – Hogy is felejthettem ezt el?

- Nem kell szégyenkezned – vigasztalt Sahib. – Apád mondta, hogy még sose fogadtál férfi látogatót saját jogon. Érthető, ha még nem vagy tisztában a szokásokkal. Majd belejössz ebbe is.

- Remélem. Viszlát, Sahib!

- A mihamarabbi viszontlátásra! – Azzal sarkon fordult, bevágta magát az autóba, és úgy elhajtott, hogy az aszfalt majdnem porzott utána.

Néhány percig bénultan álltam az ajtóban. Örök életemben ez vár majd rám? Sose mondhatom majd el a véleményemet? Sose lehetek önmagam? „Hidd el nekem, hogy nem jó barátok azok, akik nem hagyják, hogy önmagad legyél.” – visszhangzott a fejemben. Vajon ez a szabály a férjekre is érvényes?

Mert ha igen… akkor Sahib nem nekem való. Sokkal jobban meglennék N… - de éreztem, hogy ilyesmire még gondolnom is tilos.

Megráztam a fejem, hogy elűzzem zavaró gondolataimat, és nagy nehezen becipeltem a csomagomat. Még mindig nem jöttem teljesen rendbe, legalábbis a lépcsőfordulóban egy pillanatra megszédültem. Nekidőltem a falnak, letéptem a kendőt a fejemről, és mélyeket lélegeztem. Nehézkesen felrángattam a bőröndöt a szobámba, becsaptam az ajtót, és lerogytam a padlóra.

Azonnal elborított a zokogás. Olyan volt, mintha hosszú évek összegyűlt, elfojtott keserűségét adnám ki magamból, Csendes-óceánnyi könny társaságában. Még soha nem éreztem ilyen gyengének és tehetetlennek magamat: össze-vissza rángatóztam, néha hátravetettem a fejemet, és bevertem a falba – de meg se éreztem. A világ mintha hófehér vattába bugyolált volna, hogy csak a bensőmre figyeljek, a lelkem legeslegmélyére. Oda, ahol az igazi énem sérült állatként ordított és szenvedett.

…

Fogalmam sem volt, mennyi ideje érkeztem haza, amikor meghallottam Darius élénk csacsogását lentről, a nappaliból. Minden tagom reszketett, de valahogy felkászálódtam, és rápillantottam a faliórámra.

Este 8-at mutatott. Valamivel több mint 5 órán át hevertem öntudatlanul a földön. Kivánszorogtam, megmostam az arcomat a fürdőben, bár a tükörbe nézve észrevettem, hogy a szemem riasztóan vörös maradt. Mindegy – muszáj volt köszönnöm apámnak.

- Szia, Harper! – üdvözölt Darius, amikor a nappaliba léptem. – Nézd meg, mit rajzoltam!

- Csodaszép – vágtam rá, holott kisöcsém remekműve leginkább egy absztrakt festészeti kiállításon arathatott volna zajos sikert.

- Ugye? – Hát igen: a muszlim férfiaknak nem kell szerénynek lenniük. – Még a tanító néni is megdicsért.

- Jó ízlése van – mosolyogtam bátorítóan, és összeborzoltam öcsém szépen kifésült haját, de hirtelen elrántottam a kezem, mintha áramba nyúltam volna. Eszembe jutott Nick, aki pontosan ugyanezt tette ma velem a kórházi ebédlőben.

- Szervusz, Harper! – köszönt rám apám az újsága mögül. – Jól elbeszélgettél Sahibbal?

- Igen, apa. – Egy pillanatig tétováztam. – Remekül megértjük egymást.

- Ezt örömmel hallom. Nyilván elmesélte, hogy nemsokára megy Mekkába.

- Persze. Nagyon lelkesnek tűnt.

- A jövő hónapban indul. Egyébként meghívtam vacsorára még az utazása előtt valamikor. Talán 2 hét múlva? Valami ilyesmi.

- Ez csodásan hangzik, apa. – Mereven álltam, de akárhogyan is szorítottam össze a számat, az udvarias, megfelelő válaszok valahogy mégis kicsúsztak rajta.

- Aztán meg neked is meg kell ismerkedned az ő családjával, kislányom. Nagyon kedves nő az anyja, afféle pótanyád lehet majd. Az apja meg – hát, mint Sahib, csak 40 évvel idősebb.

- Bizonyosan remekül ki fogunk jönni.

- Erről én is meg vagyok győződve. Ha nincs itt dolgod, akár fel is mehetsz, és tanulhatsz, nehogy lemaradj a tanulmányaiddal.

- Természetesen.

Az egész beszélgetés úgy zajlott le, hogy apám rám se nézett, de nem csak ez zavart. Idegesített, hogy minden mondatunk úgy hangzott, mintha egy hollywoodi forgatókönyvíró adta volna a szánkba a szavakat.

Fent a szobámban először kipakoltam a kórházból visszahozott cuccaimat. A legtöbb ruhámat lecipeltem a szennyesbe, a maradékot pedig betuszkoltam a szekrénybe. Legalul megtaláltam Nick cetlijét, és egy gyors mozdulattal bedugtam a harisnyáim közé. Bekapcsoltam a mobilomat, és láttam, hogy Louise nem keresett. Miért is tette volna? – ötlött fel bennem a gondolat, aztán nagy levegőt véve felhívtam én.

- Halló? Harper, te vagy az? – kérdezte fagyos hangon.

- Igen, én… én… Louise, tudom, hogy hülye voltam.

- Minő meglepetés.

- Nem akartam veszekedni veled, csak…

- Csak aztán mégis.

- Nem erről van szó…

- De figyelj, mondd meg nyugodtan, hogy idegesítelek, oké? Meg fogom érteni, hogy te inkább ahhoz mész hozzá, akit apád választott.

- Már kiválasztotta a férjemet.

Louise elhallgatott.

- Meg leszek hívva az esküvőre?

- De Louise, tudod, hogy én nem akarok hozzámenni Sahibhoz.

- Évek óta ez volt az első önálló döntésed. – Észrevettem, hogy Louise nagylelkűen átugorja a Ryan-témát. – Komolyan, legtöbbször az volt az érzésem, hogy apáddal barátkozom, pedig én veled akartam. Harper Keshwanival, az önálló individuummal.

- Hű… ezt szépen mondtad. Louise, nem felejthetnénk el ezt az egész veszekedést?

- Megvan még Nick száma?

- I-igen.

A vonal végén újra csak a csend visszhangzott.

- Harper kedves, azt hiszem, még nem vagy menthetetlen. Holnap már jössz?

- Igen, ma engedtek ki.

- Oké, foglalok neked helyet a buszon. Jó messze Ryantől.

- Köszönöm. Jó tudni, hogy számíthatok rád.

- Ez alap. Na jó, meg kell írnom egy spanyol esszét, nem érek rá csevegni.

- Mi, kaptunk egy esszét?

- Ja. Egy híres bűnözőről kell írni. Neked javaslom Allahot vagy akárkit, aki kitalálta, hogy kendőt kell hordanotok.

Akár akartam, akár nem, kénytelen voltam felnevetni.

- No de Louise…!

- Mi az? – kérdezett vissza a lány ártatlan hangon. – Amúgy jó éjszakát.

- Neked is!

Ahogy letettem a telefont, ólmos fáradtság öntött el. Csigalassúsággal lezuhanyoztam, és hullafáradtan dőltem rá az ágyamra. Lett volna min töprengenem, de úgy aludtam el, mint akit fejbe vertek.